Mindig csodálattal nézem, amikor az angol nyelvtanár végzettségű Tóta W. Árpád történelmi témákba hasít bele bátran - kivéve amikor nácikról és ufókról ír, abban jól láthatóan otthon van. Ugyan igazolásképp azt teszi hozzá, hogy olvasott a témában, de hát a Szíriusz-hun-sumér vonalban hívő gépészmérnökök is hozzáolvasnak, hiszen a termodinamika-jegyzetben (írta: Jászay Tamás, BME Jegyzetkiadó, 2005, 246 B/5-ös oldal) relatíve kevés szó esik a rovásírásról. De ettől még hülyeségeket gondolnak.
Szóval kéne egy kiegyezés-emléknap, mert ez a forradalom kultusz, csak rosszba visz, ha jól adom vissza TWA gondolatmenetének velejét.
De: a világ az jelenleg olyan, hogy a szétbaszós ünnepeket kedveli (nem felháborodni megint, a mester szóhasználatát idézem, kifogásokat oda): a franciák épületrombolást tekintenek nemzeti ünnepnek (de van tűzoltóbál is), az amcsik azt, hogy néhány rosszul ápolt parókát viselő telepes összetákolt valamit a vadonban, majd az úri közönség lövöldözött. Ugyan nem nemzeti ünnep, de tartják: a németek falrombolásnak örülnek, pedig az is állhatott volna még.
Ezenfelül ehelyütt erőteljesen rámutatok arra - bár nem kötelező a Magyar Nemzeti Bibliográfia kötetein álomra hajtani munkában megfáradt fejünket - hogy a magyar történetírás 45 éve, nagyjából a Molnár Erik-vita óta, egyre többet foglalkozott a a dualizmus korával. Vörös Károlytól és Hanák Pétertől Szász Zoltánon át Kövér Györgyig irtózatosan sokan írtak (és jót) erről az ötven évről, gazdaságtörténeti, társadalomtörténeti, mentalitástörténeti szempontból. (Exkurzus: tessék jó társadalomtörténeti folyóiratot olvasgatni, ne csak a Históriát.) Ez olyannyira így volt, hogy a nyolcvanas évek már mástól sem zengett, mint a dualista korszak, ergo a kiegyezés dicséretétől (értjük: LEVERT FORRADALOM, MEGTORLÁS, KIEGYEZÉS, meg az ELÉRHETŐ MAXIMUM, és az kit dicsér, na kit?) És ennek ugye elméletileg le kellett volna szivárognia a közoktatásba. Hol szivárgott, hol nem. TWÁ-nál nem. Ez neki fáj.
És rajtunk veri le.