Vagyok olyan szerencsés-szerencsétlen, hogy Orwell-rajongónak tekinthetem magam. Az 1984 tinédzserkorom óta a kedvenc regényem, így mindig is vonzottak a negatív utópiák. Ez persze lehet egyfajta perverzitás is (szmájli), vagy éppen önterápia ahhoz, hogy a való világ hülyeségeit még csak a legkisebb rossznak tekintsem.Nos, az Ember gyermeke című film nem segít ebben. 2027-ben járunk. A világ anarchiába süllyedt, utolsó szigetként Anglia próbálja feltartóztatni a menekültek és a bevándorlók seregét, akiket internálótáborokba zárnak. A legnagyobb baj viszont, hogy a nők ismeretlen okból meddővé váltak, és évek óta nem született gyermek a Földön. A kifelé-befelé börtönsziget Angliában egy alkoholista hivatalnok belecsöppen egy földalatti ellenállószervezetbe, akik a jövő zálogát: egy várandós kismamát rejtegetnek. Viszont a születendő gyermeket az ellenállók saját politikai céljaikra akarják felhasználni, így a férfi és a kismama együtt próbálnak kimenekülni az országból, amelyben közben kitör az anarchia...
Angol kisváros utcáin Allah Akbar kiáltozással felvonuló fegyveresek; paranoiás, állig felfegyverzett rendőrök; egymás torkának eső civilek között kell megtalálniuk a kiutat a hajdanvolt európai civilizáció romjain.
A hollywoodi kliséktől távol álló, felkavaró és elgondolkodtató jelenetek sorát tartalmazó Ember gyermeke messze nem első randis film, de mindenkinek ajánlom, akit érdekel, hogy mi is lesz Európával (velünk), ha a legrosszabb következik be.
A mozi után kész felüdülés volt a török étkezdék, a kínai boltok és az arab ABC-k között hazasétálnom a kihalt körúton...
