
Már a metrón furcsa volt, milyen kevesen vagyunk. A stadion felé sétálva látszott, hogy még egy-egy válogatott meccsen is sokkal nagyobb tömeg kígyózik, mint most. A stadionban aztán kínos bizonyosságá vált: 5-6, legfeljebb 10 ezer ember jött el, hogy elbúcsúzzon Mr. Magyarországtól, a legnagyobb magyartól. Egy ingyenes Megasztár-koncert vagy éppen Fidesz-gyűlés bezzeg megtöltötte volna a nézőteret.
Kicsit féltem Koltay Gábor rendezésétől. Emlékszem a szörnyű percekre a Margitszigeten, A Megfeszített főpróbáján, a Honfoglalásra és a Sacra Coronára. A történészi és audiovizuális szempontból egyaránt kínos Trianon-filmre. Ehhez képest a Puskás-búcsú nagyjából rendben volt, leszámítva a rockmiatyánkot, s a galambröptetés is határeset. Torokszorító volt, ahogy a kivetítőn Puskás a teltházas Népstadionra emlékezett, ahogy hazájáról és hitéről beszélt. Természetesen, melegséggel, egyszerűen. Különösen ekkor volt nyomasztó a gyenge negyedház látványa, a közöny. Talán életemben először fordult meg bennem a gondolat, hogy itt kéne hagyni az egészet a fenébe, ez az ország teljesen szétesett, nincs tartása, nincs jövője. Aztán persze elmúlik a hirtelen jött indulat.
Szükség volt-e erre a megemlékezésre? Puskás Öcsi valószínűleg tiltakozott volna a felhajtás ellen, igen. S ennek ellenére kellett a "felhajtás". Egyszerűen azért, mert jár. Mert szükségünk van ikonokra, példaképekre. Mert a futballzseni emberként is nagy volt, hiába mocskolta, gyalázta a hivatalos propaganda. Bármerre sodorta az élet, megmaradt kispesti vagánynak, akire mindig számíthattak a magyar emigránsok, ha segítségre volt szükség.
Kénytelen vagyok egyetérteni Koltayval: ez egy lelkileg szétesett ország. :(