írás Tóta W. Árpádtól november 4. ötvenedik évfordulóján. Most ahelyett, hogy a rendszerváltás egyik nagy kártételét, a "csúsztatás" szó használatát magam is pártfogolnám (ki is volt tehetségtelen '48-ban? Esetleg Dembinszky, talán Perczel: a többiekből kisujjnyi tehetségnek is örülnénk ma. '67 historiográfiai megítélésében pedig teljes a zavarodás a szerző soraiban, de lehet, hogy amikor ezt ő tanulta, Bokros Lajos miatt nagy nyugtalanság volt Varga vagy Vörös tanár úr lelkében, s nem tudtak figyelni), inkább két körülményre hívom fel a figyelmet.

1. Az öntudatos szabadelvű ösztönös ódzkodását bármiféle morális alapú politikai döntéstől , főleg annak dicséretétől. (A moszkovita Nagy Imre drámája: szembefordulás, elárultatás, ilyesmik)

2. Az öntudatos szabadelvű ösztönös ódzkodását bármiféle közösségi rítustól (emlékezés, emlékmű, szimbólum). Hiszen ő a ráció sziklájára építi fel a hitvallását, s minden egyéb csak népbutítás. Persze az élesebb szemű szabadelvű tüstént látja, hogy a nép butulni akar, s ha választania kell Nagy Imre, Schobert Norbert, az Anyátok közt meg a pí-víz között, hát istenuccse az utóbbiakat választja. Kérdés mármost, hogyan lesz közösség, amely szabályrendszere révén élhetővé teszi életünket (amely fatvával sújtja a villamost firkálókat), ha az ablakon kibasszuk a vallást, az egyházakat, az őket pótló közösségregulázó rítusokat (szabadságharcos nem lop, mondjuk ilyeneket), vagy valamiféle civil etikát?

Kegyelemmel teljes november negyedikét mindenkinek.