Vendégszerzőnk, Gágyor Péter írása

A színházi alkotás a színész, a rendező és a többi munkatárs részéről is, mindenki részéről, akik különféle más műfajokból lépnek bele ebbe a totális varázslatba, csakis az ethosz lehet. Ez ennek a műfajnak a mozgatója, a küldetése, és csak ezen az alapon van joga megszólítani a közönségét, áttételesen a közösséget, a társadalmat. Így alakult ki, formálódott eleve ez a műfaj, Thália bűvölete már az antik, ógörög kezdetekben, vagy még korábban, amikor e névtelen játék, vagy rituálé meghatározatlan műfaj gyanánt működött. Ma már kinyomozhatatlan, honnan, miért és mely messzi homályból indult útnak Theszpisz kordéja súlyos rakományával.

Nem is szükséges tán nyomára bukkannunk a titokzatos ösvénynek, hiszen a kreativitás szekere ott zötykölődik, csikorog a fantáziánkban kisgyermekkorunk óta, minden játékunkban végül mi is alakítottunk, színházat csináltunk társainknak, magunknak, megteremtvén ezzel az egyéni és társas emlékezetünk legtisztább, leghitelesebb alapjait. Ethosz nélkül nem működik a színház művészete sem – egyszerűen elszürkül.

Brook tanulmánya a szürke színházról ezt a jelenséget fejtegeti, ha véleményeit nem is hegyezi ki egyértelműen az ethoszra. Minden alternatív megoldás, amely akár a sznob közönség és kritika ál-sikeres, lelkes és intellektuális viháncolását teremti meg csak amolyan zsákutca, melyben az alkotás előbb-utóbb az elszürkülés tűzfalába ütközik.

A tragikum ethosz nélkül olcsó, olykor unalmas meghatódást eredményez csupán, ami nem érzésekben, hanem érzelmeskedésben csúcsosodik ki. A komédia ebben a felfogásban nem önelemző derűt, hanem vihogást teremt, és hallani is taps közben az alakításokról az ösztönös értékeléseket, hogy „nézd, az a hülye, marha mit művel” stb. – tehát ebben a dramaturgiai szerkezetben sosem a reám is hasonlító ember, hanem az a másmilyen az általam dölyfösen lenézendő figura szórakoztat. A katarzis ilyenkor messze távol lófrál a színpadtól. Különös agresszív erővel csapódik le ez az alapjában színházellenes élmény, s ez tán még markánsabban nyomon követhető ez a jelenség az idegen nyelvből lefordított művek esetében, mert ugye azok a „pirézek” azok ugye egészen mások, és szerencsére ők/azok még a nyomunkba sem léphetnek.

*

Minden igazi színházi alkotó érzi a tökéletlenség kínjait. Szinte kitapintható ez a bemutatók utáni sistergő hangulat, ez a babitsi „soha meg nem elégedés” a kívülálló szemével alig vagy egyáltalán nem érthető visszatérő pillanata, amikor az ethosz utáni vágy mégsem nyert tökéletes kielégülést. És ez így természetes.

És amilyen könnyed természetességgel alkalmazzák a játszó gyermekek a színházi eszközök tiszta alapjait, legalább annyira nehéz a megőrzése ennek a kincsnek a felnőttek színházi világában, amikor a teremtés helyébe az utánzás lép... Pedig az ethosz vagy tudatosan, illetve általában a tudatunk alatt mindig bennünk munkál.

Ki ne ismerné fel a valódi színházi játékot helyettesítő rutint, sőt az etikátlan (ethoszromboló) ripacskodást még leghalványabb jeleiben is. Felismerjük, de eltűrjük. Pedig nem ezért vettünk jegyet, ültünk be a nézőtérre, hogy jó-neveltségünk flegma modorával leplezzük (akár fajlagos) elégedetlenségünket. Mert a vágyaink mindig a tökélyre vannak kihegyezve. És a tökély valóban gyermekien egyszerű, érezhető, nyomon követhető a szavak változékony világában, a gesztusok, hangsúlyok, mimika rengetegjében ösztönösen is megkülönböztetjük a hamisat a valóditól.

Ha az unokám kérdez az ethoszról, mindig zavarba hoz. Keresem a megfelelő választ: „Az igazat mondd, ne csak a valódit!” – idézem a költőt. Így fogalmazta meg József Attila, bár ezt nem erre a nem igazán gyermeki kérdésre írta válaszul. De jobb, tömörebb megközelítést nem lelek.

Az ösztönös megkülönböztetésen túl bizonyára nagy szerepe van a műveltségnek is. A színház műfaja a közönség részéről tájékozottságot, felkészültséget, általános műveltséget feltételez akár például a revüvel, vagy másmilyen az olcsó színházra emlékeztető megoldásokkal szemben az ókori gladiátorjátékoktól a mai színház-szerű jokulátor produkciókig.

*

A modern színház a civilizációnk társadalmi ízlésének egyik fontos építője. Eredendően is ez volt mindig a szerepe, megelőzvén az ógörög társadalomban az ókori demokrácia kialakulását, és még újabb történelmünkben bátran, olykor vakmerően (szellemi katalizátor gyanánt) képviselte a királyi udvarok színpadjain, iskolai színjátszásban vagy akár pajtákban, piactereken például az emberi, akkor ki sem mondható, elfogadhatatlan egyenjogúság és egyenértékűség vágyát/üzenetét az önkényes birodalmak szigorúan cenzúrált Európájában.

Márai Sándor a polgár új civilizációt teremtő erejéből, a művelt középosztály eredendő tisztességéből és a felelősségéből szőtte, szabta a korszerű ethosz általa vágyott, megálmodott fogalmát és működőképességét. Majd színházi szerzői pályája hazai delelőjén úgy érezte, szakítania kell a színházzal.

Igen, a színházi művészet alapja az ethosz – nem babra megy tehát ez a játék. Az ethosz a pajzsunk az örökös transzcendens harcainkban a halállal, vagy tán pontosabban, a totális elmúlással szemben.

Az ethosz azonban nem aszkézis, nem társadalmi pozíció, nem stratégia, nem dac − és nem érdekszövetség, és nem is filantrópia. Talán a magasrendű életforma esszenciája. Talán közös túlélésünk eszköze. Az ethoszban tudunk azonosulni egyetemes elveinkkel. Talán őszinte mérlegelése sorsunknak, szerepünknek e földi közös létben, valamint ott fenn a magasban, az elképzelt hazában. Mindenképpen értelmes létünk, értékítéleteink alaptétele. Axióma. Belőle indulhat a jövőnk. Gondolkodásunk, ítéleteink, megújuló előítéleteink, bűneink és erényeink mérlege és origója is egyben.

Bár mindig változik az ethosz is, de a lényege megmarad. Feldolgozza a bővülő tudásunk új eredményeit, azokat osztályozza, és a helyükre illeszti. Az ethosz rangsorolja a tetteinket és azt is, amit nem tettünk meg, de megtehettünk volna, a magánélettől a politikáig, az oktatástól a betegellátásig, a művészettől a giccsig, a számítógéptől az atombombáig, a gyógyszertől a kábítószerig. Számba veszi az aljas háborúkat, a cinkelt békéket, a környezetrombolást, a kultúra pusztítását és a népirtásokat, a háborús genocídiumokat és ezek rejtett formáit az asszimilációba csomagolt békebeli kultúr-cídiumokat. Az ethosz a legmagasabb szellem csillanása, maga az erkölcs alapja és egyben morált teremtő illemtana. Kérdez. Mit tettél te, amikor szakadt a gát és ropogott a jég? Mert a jég valahol, valamikor – mindig ropog, és mindig beszakad. Aki nem hallja meg, az nem is akarja meghallani. Ma az ethosz az, ami ebben a sűrűsödő szellemi gazdasági és erkölcsi káoszban az emberiségnek leginkább hiányzik.

Az ethosz egyben mértéktartás is saját (olykor akár hasznos) rögeszméink szédületében. Saját érdekeink kritikája és tudatos korrekciója. Intellektuális önkritika, melynek nincs semmi köze az alibista szemfényvesztéshez és a bármilyen utópikus ideológiák rituáléihoz. Nem kapcsolható az éppen aktuális posztmodern divatokban manapság feléledő  filozófus irányzatok által akár liberális mezbe bujtatott, és a már devalválódott új-marxista ihletésű kísérlethez/kísértethez, vagyis neoliberális mezben a kommunista pártmagatartási hamis kódexének nevetséges, tragikomikus, groteszk utánzásának a gyakorlatához sem. Magában hordozza az emberi szolidaritás szociális gesztusait is. Több a felebaráti szeretetnél. Emberré válásunk is általa, az ethosz jegyében történt. Ez az eredendően konzervatív ethosz az egón túli felelősség embertársainkkal szemben, mely túllép a fajfenntartás ösztönös, valamint a társadalmi küzdelmek tudatos cselekedetein.

*

A fentiek vetületében érdemes volna elgondolkodnunk, akár tétovázva, tévelyegve a színházi változások hatásairól. Nem pusztán a fércművekben és koncepciótlan rendezésekben lappangó, vagy tudatosan felvállalt giccsről, a sznobizmus közérthetőséget tudatosan kerülő, olykor agresszív villanásairól (például a közönséget szidalmazó, kínos helyzetben megalázó, sőt tettlegesen bántalmazó színészek produkcióiról), ízlésficamokról, a polgárpukkasztás és a provokációk sajátosan gátlástalan mértékéről. Egyáltalán a színházi poétika változásairól, illetve a változások látszat- esztétikai/etikai jeleiről. Elgondolkodtató az opera, a balett valamint a musical, táncszínház poétikáinak tisztába tevése illetve ezek viszonya a színházhoz és az ethoszhoz. Egyáltalán a színház és a szórakoztató ipar „gyilkos ölelkezése” (Grotowski) milyen következményekkel jár a ma és a jövő színházművészetében. Szabad-e az egymástól ennyire különböző célzatú műfajokat (a szórakoztató ipar esetében inkább eszközökről van szó) elegyíteni ’színház’ címen a színház rovására? Az elegyítés, katyvaszolás átláthatatlan, ködös eredményeiben éppen az ethoszt megszólaltatásának a küldetését viselő színház lényege tűnik el.

Az ethosz kezdetei megelőzik írott történelmünket. Olyan ősemberi csontmaradványok árulkodnak róla, amikor súlyosan elváltozott csontvázú (tehát vadászni, gyűjtögetni már képtelen) beteg ősünk teteme mellett ételmaradványokat találtak. Az etikus emberi gondoskodás lenyomatait. Az ilyen leletek/felfedezések katarzist teremtenek gondolataink hétköznapjaiban.

Büszkék lehetünk arra is, hogy a kutya a hűséget az ősembertől, vagyis tőlünk, a mi őseinktől tanulta. Ideje volna ezt a szép tulajdonságot visszatanulnunk tőle. Az ethosz örök emberi gesztus volt és marad. Önkéntes cselekedet. Belső kényszer. Sosem teljesít külső parancsokat. Ezért az ethosz az ember, bár rövid, de pillanatnyi megistenülése.