A főszereplő, a család, a lelkileg támogató, a magát mentő, a másokat segítő, a gúnyolódó, az együttérző, a nyerészkedő, a kockáztató, a szenvtelen szemlélő, az életét féltő és a szomszédét nem sajnáló − világháborús naplóban bontakozik ki egy budapesti társadalmi tabló 1944-1945 fordulójából. 

A történelmi ismeretterjesztés területén élenjáró Jaffa kiadó Kismama sárga csillaggal – Egy fiatalasszony naplója a német megszállástól 1945 júliusáig című, frissen megjelent kötetében a Magyarország német megszállása utáni zsidó mindennapokba kalauzol. Egy fiatal, állapotos nő naplójának segítségével megismerhetjük a családja túléléséért és gyermekei biztonságáért tett heroikus erőfeszítéseket. Tehetetlenség, kiszolgáltatottság, remény és csipetnyi csoda 1944–1945 Magyarországán.

Az utóbbi években felerősödött hazai emlékezet- és identitáspolitikai viták egyik csúcspontja az ország 1944. március 19-i német megszállásának értékelése és a magyar zsidóságot ért súlyos atrocitások, valamint a május közepétől induló deportálások miatti felelősség viselése körül zajlottak. A Szabadság téren felállított – Magyarországot Gábriel arkangyalként ábrázoló – megszállási emlékmű mellett kiállók és az ellene tiltakozók közötti heves „összecsapások” azt jelzik, hogy a holokauszt magyar áldozatai még mindig nem kerültek helyükre a nemzeti emlékezetben.

Az egyik oldalon érzékelhetjük a felelősség javának áthárítási kísérletét a megszálló német csapatokra, annak hangsúlyozásával, hogy más európai sorstársaikhoz képest a hazai zsidóság a megszállásig viszonylagos életbiztonságban élhetett. Ez részben igaz. A „másik oldal” – és a történészek zöme – erőteljesen érvelnek amellett, hogy 1944 márciusáig a hazai zsidóság számos törvényi megkülönböztetést és adminisztratív eszközökkel kivitelezett antiszemita retorziót szenvedett már el, a deportálások lebonyolítása pedig a magyar rendvédelmi szervek közreműködése nélkül nem lehetett volna ilyen „hatékonyan” kivitelezni. A félmillió magyar zsidó haláltáborokba hurcolásához ezért vaskos magyar felelősség is társul. Mindezeken túl nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a magyar és a német hadsereg a második világháború végéig szövetségesek voltak, ezért a Gábriel arkangyalos önkép fals és az áldozatok emlékét sértő hamis képet közvetít.

A második világháború alatti budapesti zsidó hétköznapokról szóló naplókból – ahogy azt a kötet bevezetőjéből megtudhattuk – eddig húsz jelent meg nyomtatásban és a Holokauszt Emlékközpont raktárában is két tucatnyi van elhelyezve. Aligha kell hát hangsúlyozni, hogy az ilyen naplók már ezért is különösen értékes források. Amellett, hogy egy napló az eseményekkel egy időben születik, több-kevesebb rendszerességgel frissül és a szerző személyes hangját közvetíti, épp oda „kalauzol”, ahova a történész és az utókor szinte soha nem férkőzhet: a naplóíró személyes benyomásainak, gondolatainak és megélt tapasztalatainak világába, amikor az utókor múltja még csak a kortársak jelene. És épp ettől tud olyan izgalmas lenni.

A most kiadott kötetből egy fiatal, második gyermekét váró nő „szemüvegén” keresztül ismerhetjük meg egy zsidó család hányattatásait a megszállt Budapesten. Néhány betoldás ugyan tettenérhetően utólagos, a szöveg afféle saját – esetleg családi – „krónikaként” születhetett, talán a kataklizmák túlélésében segítő terápiás céllal is, és azt szerzője nem közlésre szánta. A túlélők érzékenységére tekintettel a könyvben szereplő személyek a naplóíró és férje kivételével álnevekkel szerepelnek.

„Most mi jövünk sorra.”

„Bejöttek a németek” – olvashatjuk mindjárt az elején, és ezzel kezdetét veszi a zsidó család kálváriája. A családtörténet ettől fogva tipikusan fővárosi zsidó sorsot takar 1944–45-ből, ahol csak a leleményesség és a vakszerencse dönti el, hogy teljes vagy részleges tragédia, netalán túlélés lesz/lehet a vége. Az első gondolatuk a szökés, aztán az, hogy ehhez már késő, jobb, ha a család együtt vészeli át mindazt, ami rájuk várhat. A külföldi zsidóság tragédiájából többük következtetett arra, hogy – ahogy ez ebben a naplóban is megfogalmazódik – „most mi jövünk sorra”. A pánik során még a terhesség-megszakítás gondolata is felmerült, ami az ötödik hónapos terhesség esetén különösen nagy kockázatokkal járna, de a kismama következetesen kitart amellett, hogy megszüli ezt a gyermeket. Ahogy többször hangsúlyozza: a jövőnek, amikor már biztosan véget ér a háború.

A napló kezdettől fogva a szűkülő élettérben zajló, folyamatosan változó (azaz: romló) életkörülményekhez való igazodásról és az időnyerésről szól. Az életük eleinte praktikus dolgok elintézését jelenti: a beteg édesanya látogatását a kórházban, szaladgálást és hosszú sorbanállásokat a svéd nagykövetségen adott menlevelekért, könyörgést azoknak a keresztény (nem zsidó) ismerősöknek, akikre nem érvényesek a zsidótörvények, hogy a kevés megtakarítást, a család megmaradt értékeit vagy a boltot ideiglenesen átvegyék. És persze a folyamatos érdeklődést a családtagok hogyléte és állapota felől.

Április elejétől a szövetségesek bombázni kezdték Budapestet. A légók alatt – ahogy a légiriadókat a köznyelv nevezte – néha hosszú órákat kellett a pincében tölteni, napjában akár többször is. Előfordult az is, hogy csak éjszaka merészkedtek fel a lakásokba vagy már eleve ruhástól feküdtek már az ágyban. A „kibombázottak” – akiknek a lakása megsemmisült vagy lakhatatlanná vált – máshol nyertek elhelyezést. Ilyenkor előszeretettel vették el zsidók lakásait is, akik ezután igyekeztek rokonaikhoz vagy ismerőseikkhez költözni. Ugyanez volt a helyzet a „csillagos házak” kijelölése után is, ahol – mivel a naplóíró lakása sem került ezek közé – kénytelen volt családjával ismét költözni, sokszor olyan helyre, ahol már több család lakott egy szobában.

Sárgacsillagosok, katonák

Az életkörülményeikben és lehetőségeikben jelentkező fokozatos entrópia plasztikusan tetten érhető a kötetben. Az első költözés során még apróságoktól is nehezen szabadul, gondosan megválogatva, mi az, amit visz és mi az, amit hagy. A rengeteg hercehurcát követően utóbb alig van már valami, amit vihetne. De a sorok között olvasva ugyanez figyelhető meg a lelki/mentális állapot leromlásában is: lassan semmi nem számít már, csak az ő és gyermekei túlélése és mielőbbi biztonságba helyezése. „Most az élet a fontos, nem a holmi” – olvashatjuk ennek definíciószerű megfogalmazását egy helyütt.

Némi reményt a „kinyitott” rádió hírei jelentenek, amely a fronteseményekről beszámolva néha valótlan híreket közöl, vagy a szövetségesek közelgő inváziójáról gerjeszt alaptalan reményeket a hallgatóságban. Az első nagy sokk a megbélyegző sárga csillagokról szóló rendelet bejelentése volt, amitől ha rettenetesen viszolyogtak is, de felvarrták a kabátokra. „A villamoson nem merek leülni, a peronon háttal állok az embereknek, úgy nézek ki az utcára. Nézem az embereket. Milyen sokan járnak csillaggal, mennyi a szegény kinézésű ember közülük. Nagyon megszégyenítő, és mégis mily nevetségesen néznek ki ezzel a rikító sárga folttal. Mintha nem is felnőttek, hanem gyerekek találták volna ki” – összegzi a csillagos kabátban tett első útjának benyomásait.

„Na és, de zsidó!”

A korabeli kormányzat miniszterelnöki rendeletekbe csomagolt korlátozásokkal sújtja a zsidó közösség tagjait. A megkülönböztetett jelzést követően beszolgáltatják a rádiókat, majd kihirdetik a munkaszolgálatot, a vagyonleltár kötelező elkészítését és a zsidók élelmiszerfejadagjának drasztikus csökkentését is. Ráadásul le kellett adniuk a bicikliket is, a villamosoknak pedig csak az utolsó kocsiján utazhattak. Ez utóbbin egyszer előfordult, hogy az állapotos nőnek a helyét átadó keresztényt – és a helyet foglaló kismamát – megszólták, mondván: „nézd, milyen fontos, hogy a zsidó leüljön”. Május közepétől korlátozták a zsidóság szabad mozgását, ettől kezdve csak délelőtt tizenegy és délután egy óra között intézhették bevásárlásukat, ami a részlegesen még működtetett bolt ügyvitele mellett külön gondot jelentett. Aztán az üzletet is elvették és nem sokat segített az sem, hogy sok lelki tusa után még ki is keresztelkedett.

Feltűnnek a korabeli magyar társadalom szereplői is: az orvos, aki vesebetegségre mímelve segít bejuttatni őt egy kórházba, az ismeretlen segítők, a bolt beosztottai, akik tökéletesen érzéketlenek egykori munkaadójuk kálváriája iránt, a rettegett házbizalmi, az idő előtt a zsidó boltra aspiráló idegen, a villamoson helyet foglaló nőre rápirítók és a sokatmondó hallgatásba burkolózó utasok. Ahogy azok is, akik sajnálkoztak Lipótváros elmaradt bombázásán, mivel akkor „legalább egy pár zsidóval kevesebb lenne”. Az egyik legabszurdabb szereplő a lépcsőházban a naplóíró tizenhárom éves kisfiával (!) a Jud Süss propagandafilmen vitatkozó „P.-né”, aki – elmondása szerint – még Nagyváradról ismer olyan zsidókat, akik „piszkosak, csorog róluk a zsír és csak a seften jár az eszük”.

Időközben megszületik kislánya, aki a háborús környezet nehézségei ellenére új erőt ad a kismamának. Külön megrendítő a naplónak az a része, amelyben a kiugrási kísérlet sikere feletti efemer örömöt, majd a Szálasi-kormány hatalomátvételét követő kétségbeesést írja le. A zsidókat sújtó razziák miatt a család szétválik, ő maga gyermekével a Ménesi úti irgalmas nővérek rendházában lel menedékre. A sokakat bújtató nővérek maguk is rettegtek a nyilasoktól, ezért kíméletlen szigorral tartatják be a házirendet, így a tizenhárom éves fiú elszakítva az anyjától kollégiumba kerül.

„Itt már mindent szabad.”

Az ostromlott Budapest bérházainak pincéiben sokszor hetekre több száz ember zsúfolódott össze. Az élelmiszerhiányon és a hidegen túl a legnagyobb gondot a szűkösség és a tisztálkodási lehetőségek hiánya jelentette. A menlevelek, igazolások mit sem értek, és rettegve hallgatták a híreket az elhurcolásokról, razziákról és a gettóban uralkodó áldatlan viszonyokról. A város rendje felborult. „Itt már mindent szabad” – mondja nevetve a tilosba beforduló taxis, amikor új menedékhelyre – egy újabb ideiglenes szálláshely levegőtlen, dohos pincéjéhez – szállította őket. De minden mindegy, csak valahogy elkerülni a gettóba hurcolást és a suttogva emlegetett deportálásokat. Vállalva inkább a szűk helyek miatti veszekedéseket, a folyvást kéregető gyerekeket, a betegségeket, a kiszolgáltatottságot és az összezsúfolódott emberek közti vitákat.

Kálvária ez a javából, és napról-napra késik a vége. De valahogy végtére „Buda is felszabadul” – összegez Anna, és ez a sok értelmezési vitát kiváltó fogalom – más családokhoz hasonlóan – igazi alapélményt jelentett nekik is. De az élet rendes kerékvágása nem tér egyhamar vissza. Kisfiát előbb munkára fogják az oroszok, az édesanyja meghal egy kórházban és még a temetéséről sem értesülnek, élelem továbbra is alig van, a családtagok közül még mindig többen tetvesek, a bolt pedig teljesen ki van fosztva. De legalább az új élet reményét hordozó piacokon már megjelennek az első árusok, új idők új portékáival – mindenekelőtt orosz szótárakkal – a vásznak alatt.

Egy hosszú, szomorú év megrendítő krónikáját tartja kezében az olvasó. Legérdekesebb részei azok, amikor a szerző nem csak egy-egy napot, hanem viszonylag hosszabb időszakokat örökít meg; ilyenkor a rutinszerűen elbeszélt napi gondok mellett összegzésekre is sor kerül és megszaporodnak az eseményeket értelmező narratív elbeszélések is. Az pedig, hogy a napló végén hangoztatott általános békevágy mellett az újrakezdés roppant nehéz feladatot ró majd az utókorra, a történtek fényében borítékolható volt. Anna családját is alaposan megrostálta a háború, több családtagja koncentrációs táborban vagy munkaszolgálatban veszítette életét.

„Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.”

A lelkileg támogató, a magát mentő, a másokat segítő, a gúnyolódó, az együttérző, a nyerészkedő, a kockáztató, a szenvtelen szemlélő, az életét féltő és a szomszédét nem sajnáló. A főszereplő és közvetlen környezete mellett mind-mind egyidejű szereplői ennek a naplónak. De mindezen magatartások és a világháborús paraván mögött kirajzolódva végig ott van egy olyan korabeli Magyarország, amelynek tucatnyi szociokulturális csoportja a maga eltérő – és időnként változó – módján viszonyult nem csak a zsidókérdéshez, de az aktuális politikai hatalomhoz, a megszálló német csapatokhoz és a rohamosan közelgő szovjetekéhez egyaránt.

Ha ezt a sokféle hozzáállást posztmodern portrén ábrázolnánk, ki ki szabadon eldönthetné magában, hogy az a koravén, barázdált arc, amit látunk, vajon hasonlít-e végül Gábrielére.

*

Kismama sárga csillaggal – Egy fiatalasszony naplója a német megszállástól 1945 júliusáig.

Szerk., bev. és sajtó alá rendezte.: Huhák Heléna, Szécsényi András, Szívós Erika

Budapest, Jaffa kiadó, 2015.

*

Képek innen:

1.https://fbexternal-a.akamaihd.net/safe_image.php?d=AQAH26M0lK5bCT7I&w=470&h=246&url=http%3A%2F%2Fwww.szombat.org%2Ffiles%2F2015%2F10%2Fkismama_jpeg-689x1024.jpg&cfs=1&upscale=1

2. http://www.aradszkiandras.hu/wp-content/uploads/Holokauszt-03.jpg

3. https://m.blog.hu/er/erdekesvilagunk/image/f3.jpg