„3:149 - Oh, ti, akik hívők lettetek! Ha engedelmeskedtek azoknak, akik hitetlenek, sarkon fordítanak benneteket, és emiatt kárhozottak lesztek.” (Korán, 3. Szúra, Imrán Nemzetsége)
Az 1300-as évek végén Spanyolországban – a sevillai pogrom után – nekiálltak a zsidók elűzésének, illetve tömeges áttérítésének. Százezrével voltak „konverzorok” – a keresztény hitre tértek –, akiknek hitbéli buzgóságát és főleg őszinteségét azonban súlyos gyanakvás övezte. Azzal vádolták őket, hogy csak látszólag tértek meg és titokban továbbra is eredeti vallásukat követik. Történt, hogy egy városban vasárnapi misére gyülekeztek a hívek. Az áttérők annyian voltak, hogy számukra külön misét és külön templomot jelöltek ki, ahol azután az egyházfiak megfigyelhették, hogy ki milyen szorgalommal látogatja Isten házát. A derék konverzorok be is sorjáztak a templomba és türelmesen – vagy odaadóan, ki tudja – végighallgatták a misét: még a templom kapuját is rájuk csukták, nehogy valaki elszeleljen. Mikor a mise véget ért és kisorjáztak a templomból, odakint meglepetés várta őket. A téren hosszú megterített asztalok álltak, rajtuk mindenféle jóval, melyeknek egy közös tulajdonsága volt: kivétel nélkül disznóból készültek. Volt ott minden, a tokaszalonnától a híres spanyol sonkáig. Kihirdettetett, hogy őfelsége, a király – végtelen jóságában – meghívja őket ebédre, fogyasszák egészséggel. Mármost aki nem eszik, az két főbejáró bűnt is elkövet. Egyrészt bizonyítja, hogy megtérése nem volt igaz, másrészt pedig megsérti a királyt, amikor visszautasítja meghívását. A krónikások feljegyezték: az eredmény lesújtó volt. Újabb százakat űztek el vagy vetettek börtönbe. Így végződött a „hitvallók ebédje”. A régiek keményen ragaszkodtak Tomás de Torquemada – aki részben maga is konverzor volt, talán innen az ügybuzgalom – jelmondatához: „Egy ország, egy nép, egy vallás.”
Ahogyan az várható és könnyedén megjósolható volt, az „Arab Tavasz” nyomán az anarchia vulkánja tört ki szerte az arab világban. Az értelmetlen üres lózungok és tartalom nélküli hatalmi instrumentumok – amilyen a „parlament” vagy a „kormány” – felett győzött a véres valóság. Vallások, törzsek, nemzetségek és rablóbandák – ami végső soron az előbbiek közös szinonimája a térségben – ugrottak egymás torkának, amint levették a diktatúrák fedőjét a pokoli üstökről. Mindezek, megfejelve a modern tudomány életjobbító áldásaival, mint a gyorstüzelő fegyverek, repülőgépek, harckocsik és mérgesgázok – melyeket jó pénzért mindenki készségesen szállít nekik –, mészárszékké változtatták az egész arab világot. Az egész térség, Gibraltártól Iránig fuldoklik az erőszakban, a halottak tömegeinek pontos számát csak becsülni lehet és úgy tűnik, a java még hátra van. A „demokratikus” társadalommérnökösködés – a szokásos hullahegyeken túl – százezerszámra teremtett menekülteket is. Az áradat feltorlódik az Ázsiát és Afrikát Európától elválasztó vizek partjain, hogy azután rozoga hajókon, mosóteknőkben és traktorgumikon nekivágjanak a szép új világba vezető útnak, a cápák őszinte örömére.
Az utóbbi időkben két eset is borzolta a kedélyeket ezzel kapcsolatban.
Az egyik a CNN híre volt: közreadták az olasz partiőrségre hivatkozva, hogy egy menekülőkkel zsúfolt lélekvesztőből a szegény, szerencsétlen, üldözött, ártatlan muzulmánok a tengerbe hajították a keresztény sorstársaikat. Ami tekinthető humanisztikus gesztusnak is, hiszen akár meg is ehették volna őket. A híradás nem tér ki az úszólecke okaira, úgyhogy csak találgathatunk, de valószínűleg a vallási különbségekben kell keresnünk az okokat. Az eset maga egyáltalán nem meglepő: szegény ártatlan, nyomorult menekültek korántsem híresek a vallási toleranciáról vagy az emberi élet túlzott tiszteletéről. Elgondolkodtató azonban, hogy micsoda magabiztosság szükségeltetik egy ilyen cselekedethez. Elindulok menedéket kérni, mit kérni, rimánkodni egy másik országba, melyről tudom, hogy többnyire keresztények lakják. Mivel a menekültek köztudottan nagy jelentőséget tulajdonítanak a vallásuknak – lásd a legutóbbi eseteket is –, gondolhatják, hogy akikhez menedékért rimánkodni mennek, maguk is így éreznek. Ebben a helyzetben keresztényeket vízbe fojtani nem tartozik a szerencsésnek tűnő megoldások közé. Hogy egy kitűnő barátomat idézzem: ehhez már pofa kell.
Mifelénk a vendégséget ritkán kezdik a házigazda rokonságának kiirtásával.
*
Hacsak. Hacsak nem tudnak valamit rólunk, jobban mint mi magunk. Hacsak nem tudják, hogy mi már régen elveszítettük a keresztény szolidaritásnak még csak az emlékét is.
Hacsak nem tudják, hogy a valóságot réges-régen elfedik már szemünk elől az álomgyárak konfekcionált hazugságai és a fals absztrakciók.
Hacsak nem tudják, hogy végleg elveszítettük már a jó és a rossz közötti különbségtétel képességét – nem más az már, mint szubtilis és terméketlen filozófiai viták tárgya –, és ezzel együtt elveszítettük a büntetés és a jutalmazás akaratát is.
A filozófia tétovaságából a tétovaság filozófiája lett.
Hacsak nem tudják, hogy akárhány vízbe fojtott keresztényen keresztül is vezet az útjuk: mire ideérnek, már ők lesznek az áldozatok, mert ez van az európai szemellenzők belső felére írva.
A tett halála a megfontolás. Azt tesznek, amit akarnak és Európa pedig – ahogyan szokta – nem hajlandó tudomást venni semmiről, ami kívül esik az érvényesnek tanított ábrándokon. Jól tudják ők, hogy egy hisztérikus, feminin, narcisztikus társadalomba érkeznek, ahol – az otthoni áldozatikecske-szerep után – büntetlenül eljátszhatják a nagyragadozót. A vízbe dobás vagy a lefejezés nem más, mint a Nyugat arcába hajított kesztyű: megtettük, mert megtehetjük és mert nem félünk tőletek. Mikor Európába jönnek, nem menedéket kérnek, hanem elveszik, amit el tudnak venni azoktól, akik képtelenek megvédeni azt.
*
A másik nagy port felvert eset a felborult hajóé. Ez sokkal nagyobb port vert fel, mert jobban beleillik a szerencsétlen, nyomorult, ártatlan menekültekről szóló narratívába. Az történt, hogy valami lélekvesztőbe, amit csak a rozsda tartott össze, az emberkereskedők belezsúfoltak nagyjából háromszor annyi embert, ahányat lehetett volna és hajó – engedve a fizika törvényeinek – felborult, a benne ülők pedig vízbe fúltak. Több százan voltak állítólag, hogy pontosan mennyien, azt csak a halak tudnák megmondani. Magában az esetben nincs semmi különös vagy meglepő: az ígéret földjére vezető csónaktúrák gyakran végződnek így, inkább az áldozatok száma teszi különlegessé a dolgot.
Nem különleges – mi több, teljesen kiszámítható –, ahogyan az európai ballib sajtó reagált a dologra. Az EU vezetői remegő szájszéllel és szemük sarkában könnyekkel emlékeztek meg a tragédiáról és mély együttérzésüket fejezték ki az áldozatokkal. Je suis vízihulla. A közvélemény pedig azonnali intézkedéseket követel, hogy hasonló esetek ne fordulhassanak elő. Csak félve jegyzem meg, hogy ez könnyedén elérhető lenne, ha például nem indulnának neki mindenféle alkalmatlan eszközzel a több száz kilométeres tengeri útnak. Otthon, mondjuk Szudánban, ritkán van együtt annyi víz, hogy belefulladhasson. A „közvélemény” azonban nem erre gondol. Arra gondol, hogy további hajókat és helikoptereket kell odavezényelni, hogy időben kihalásszanak mindenkit a vízből. A hírek szerint már a líbiai partok közelében is halásztak ki embereket a tengerből. Éppen csak elindultak és máris megmentették őket. Lassan már nem is kell semmiféle eszköz, elég ha az afrikai partoknál beúszik valaki a tengerbe és látványosan fuldokolni kezd. Kihalásszák, megszárítják, megetetik és továbbítják az ígéret földje felé. Érdekes módon nem az a kötelező gyakorlat, hogy visszavigyék őt a partra, ahonnan elindult.
Állítólag az egész dolog szervezetten, erre szakosodott bandák segítségével történik. Az számomra örök rejtély, hogy a szegény, éhhalál elől menekülő bevándorlók honnan szedik elő a több ezer eurós szállítási díjat. Itt, mifelénk, Közép-Európában – ami mégiscsak az ígéret földje, de legalábbis annak széle – nagyon sokan vannak, akik erre képtelenek lennének. A tenger törvényei kegyetlenek. Normális időkben az ilyen hajókat visszafordították, az utasokat partra tették ott, ahonnan elindultak, a hajót pedig elsüllyesztették. Nem feledkeztek meg arról sem, hogy a hajókirándulás szervezőit előtte gondosan fellógassák saját hajójuk árbocára, az elsüllyesztés előtt. Őfelsége angol flottája egészen kiemelkedőt tudott nyújtani ebben a műfajban. Az is egy jó megoldás, ha a hajókat már azelőtt megtorpedózzák, mielőtt felvennék az utasokat. A műholdak, repülőgépek, helikopterek és drónok korában ez nem kivitelezhetetlen. Mivel ezt sugallja a józan ész, nyilván nem ez fog történni.
Javaslom tehát, hogy a további tragédiák megelőzésére és a gördülékeny ügymenet érdekében építsünk hidat Lampedusa szigete és az afrikai part között. Megengedhetetlen diszkrimináció, hogy az úszni nem tudók nem indulhatnak neki. A hidat négysávosra kellene csinálni, hogy kényelmesen elférjenek. Aki elfáradt, azért taxit küldünk. A híd azért is előnyös lenne, mert amikor már mindannyian átjöttek ide, akkor mi átmehetnénk rajta oda – mint menekültek –, és nekiállhatnánk annak, amire ők láthatóan nem voltak képesek: felépíteni egy élhető, biztonságos társadalmat. Hogy utána mi lesz, arról fogalmam sincs.
