Forgács István írása.
*
Hasonlóan egy csomó, jobb sorsra egyáltalán nem érdemes, de a médiában dolgozó, sok esetben magát valóban szerkesztőnek, újságírónak, bloggernek, publicistának tartó médiamunkáshoz, én magam sem értek igazán az újságíráshoz. Bonyolult egy dolog az, hiszen van benne újságírói etika, harcos kiállás a cenzúra, meg az öncenzúra ellen (utóbbi hogyan is...?), kellene, hogy legyen benne felkészültség, objektivitás, meg sok esetben egy kevéske, legalább minimális és látszólagos politikai függetlenség is. Én magam leginkább csak azért írok, mert hiszek abban, hogy formálhatom az emberek világképét, látásmódját a cigányügyben, és hathatok olyanokra, akik maguk is írnak, elemeznek, vagy akár irányokat szabnak meg, döntéseket hoznak. És ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy a német Die Zeit vagy az Al Jazeera csatorna kérdez, esetleg egy kisváros ingyenes hírújságjában szólhatok, a lényeg nekem mindig is az, hogy a saját szabadságomból adódóan (nem kell megfelelnem senkinek) arról és úgy szólhattam, ahogyan az én szerettem volna.
Ezzel szemben a mai magyar újságírásban a cigányügy kapcsán ez a fajta szabadság csak nagyon keveseknek adatik meg, helyette végignézhetjük, végigolvashatjuk számos média-partizán vagy média-csinovnyik színvonaltalan és hamis megnyilatkozásait, amelyek általában valamilyen érdeket kell, hogy kiszolgáljanak.
Közben azt, hogy mennyire trágya a mai magyar közéleti újságírás, talán a leginkább és a legtermészetesebb módon abban mérhetjük le, hogy az olvasók, a nézők, a hallgatók, azaz, maguk a fogyasztók hogyan vélekednek róla, és talán sokan egyetértenek velem abban, hogy a plebs az újságírók nagy részét ma már nem csak hogy nem tudja tisztelni, nem tudja ideálnak tekinteni, de egyeseket még csak szánalomra sem méltat.
Hogy mitől lett ennyire színvonaltalan és posvány ez a közeg, azt fejtsék meg azok, akik médiaiskolákat tartanak fent meg asztalokat ülnek körbe esténként egy stúdióban, én inkább arról írnék, hogy még ebben a posványban is akadnak témák, amelyekhez mindenki szeret érteni. Ez egyrészt azért van, mert a téma már maga meghatározhatja a nézettséget, hallgatottságot, kattintásszámot, másrészt meg rohadt szexi dolog olyan témákon lamentálni, mint kisebbségek, környezetvédelem, nemzetközi terrorizmus, demokrácia-féltés, vagy éppen a cigányok. Elnézést: a romák.
És az igazi barbarizmus itt kezdődik. Mármint ott, amikor valakinek a cigányokról (romákról) kellene (illetve illene) írnia, beszélnie, műsort szerkesztenie – és bár önmagában már a téma is kellően libidó-emelő – , komoly kihívás az, hogy akkor a vonatkozó politikai keretek között hogyan is kellene azt megtenni. Úgy, hogy az elférjen az adott médiaszereplő politikai/erkölcsi közegében, de azért a valósághoz is legyen némi köze... Szánalmas látni azokat a kísérleteket, amikor az egyértelműen cigányokhoz kapcsolódó történéseket nem lehet cigányokhoz kapcsolódó hírként bemutatni, vagy éppen milyen nyomorult helyzet az, amikor minden el kell elkövetni azért, hogy valamiből cigányügyi hírt lehessen eszkábálni. És mindeközben főszerkesztők, programigazgatók, tévétulajdonosok és portál-főszerkesztők vannak meggyőződve arról, hogy ezt pontosan így kell csinálni.
Leginkább azért, mert politikailag nem lehetnek inkorrektek, és nyilván nem szabad a társadalmi előítéleteket erősíteni. Hisznek valamiben, ami a cigányok médiában szükséges ábrázolásához kötődik, de közben maguk is tudják, hogy az nem fedi teljesen a valóságot. A tudathasadást az teszi teljessé, hogy közben a jogvédők pont a médiát teszik felelőssé a cigányokról kialakult sztereotípiák miatt – ez nyilván azonnal meg is magyarázza, hogy miért nem tud – nem akar – reális képet adni a média általában ma Magyarországon a cigányokról.
És ez az a pont, ahol megjelenik mindezen médiamunkásoknak és médiafelületeknek a saját maguk konstruktívnak, illetve szükségesnek vélt öncenzúrája, amikor is nem engednek hozzászólni egy cikkhez. Vagy éppen a lehető legrövidebb ideig merik fent tartani a hírt a nyitólapon, esetleg a megjelenést követő 10. percben eldugják valahova, ahol azt már nem találják meg százak és ezrek.
Hogy konkrétumot is mondjak, határozottan érthetetlen, hogy az egyik legjelentősebb hírportál megjelenteti a cikket az esztendő első újszülöttjéről, megadja a gyermek és a szülők nevét, sőt, megtudjuk, hogy a 23 éves anyuka harmadik gyermeke született meg, majd pedig nem engedi a kommenteket, mert cigányokról van szó. Elnézést, romákról.
És teszi ezt azért, mert a plebs, a csőcselék vad cigányozásba kezdene valószínűleg azonnal, amikor elér a 10 soros írás végére. És még csak nem is tudom azt mondani, hogy nagyot téved, aki ezt így gondolja, és akár az ügyeletes főszerkesztőnek is igazat adhatunk. De mi a különbség abban, hogy akkor az olvasók most maguk között, és nem a kommentekben szidják a cigányokat? Semmi. Mindössze annyi, hogy a portál így megnyugtatta a lelkiismeretét, hiszen ők nem engedik a gyűlöletet az oldalukra, megfelelnek minden etikai elvárásnak, rajtuk nem múlik a békés együttélés és a befogadás elősegítése. Díjat nekik azonnal!
A gond az, hogy a cigányügyről nem lehet féloldalasan beszélni, írni, értekezni. Nem lehet félrenézni, ha valami ott van, és nem szabadna belelátni mindenképpen valamit oda, ahol az éppen egyáltalán nincsen ott. Annál sokkal nagyobb felelősség ez, mint hogy bárki kizárólag a saját szája íze szerint fogalmazzon meg véleményt bármiről is, ami a cigányokhoz kötődik. Arról nem is beszélve, hogy mindez évek óta tökéletes téma ahhoz, hogy az ellenállás vesszőparipája legyen. Mindaz, ami pl. a Btk. módosításával, a segélyezési rendszer átalakításával, vagy éppen a közmunkával kapcsolatosan a médiába kerül, mind-mind azért lesz sok esetben cigányügy, mert így ürügy, eszköz lehet arra, hogy a kormányzatot támadja az ellenzék.
Szóval jó lenne őszintén és tiszta fókusz mentén foglalkozni a cigányüggyel, már csak azért is, mert ebben a nehéz kérdésben az átlagember a hitelességet igenis becsülni fogja (találja meg bármelyik politikai oldal médiafelületén is), de a hamiskás, csúsztatott és inkorrekt hozzáállást azonnal észreveszi.
Régi vágyam, hogy egyszer elvigyem Zsombort és Dórát ugyanoda és ugyanazt megnézni cigányügyben. Mindketten újságírók, rengeteget foglalkoznak a cigányokkal kapcsolatos témákkal, de két különböző napilapnál dolgoznak.
Az érdekelne igazán, hogy ugyanazt a dolgot hogyan is látják teljesen másként? Mennyire a saját világképük és a saját szemük diktálja a megírt soraikat, és mennyire kell igazodniuk ahhoz a szemlélethez, elvárt magatartásformákhoz és politikai világnézethez, amit a két napilap képvisel? Érdekes kísérlet lenne, ha összejön, akkor remélem, hogy mind a két napilapban megjelenhet, mire jutottak.
Évek óta tapasztalom, hogy baloldali és liberális újságírók hogyan látják a valóságot többnyire ugyanolyannak egy kávé mellett négyszemközt valahol Borsodban vagy Szabolcsban a helyi Éva presszó hátuljában, mint én, és mennyire kell teljesen máshogyan bemutatni majd mindazt az esti tudósításban, vagy a másnap megjelenő cikkben. Mennyire jön zavarba egy, a családon belüli erőszak ellen hangosan és lelkesen küzdő balos újságírónő, ha megemlítem neki, hogy a cigány közösségekben is rengeteg tennivaló lenne ebben a kérdésben, mert ott még nagyobb a látencia, de csak arról motyog valamit félrenézve, hogy sztereotípiákat nem kellene erősíteni. Meg, hogy sértő a cigány, használjuk a romát, sőt, az még európaibb is. Sőt, a c....ny szót lehetőleg sehol se írjuk el, hiszen vérbe borulnak az agyak tőle azonnal.
Aztán ugyanők mondják el, hogy a betiltott Pesty-féle dokumentumfilm valójában korrekt és nagyon sok mindennel egyet is értenek belőle, de a mai magyar közpolitikában ezt nem lehet így, mert erre még nem érett meg a társadalom. (Az már csak hab a tortán, hogy cigányozni általában szinte csakis abban a rádióban és abban a tévében szoktak a betelefonáló kedves nézők és hallgatók, akik a mostani kormányzattól nagyon, de nagyon féltik a demokráciát.)
Természetesen minden szubjektív, és senki sem tudja kizárni a politikai meggyőződését vagy az érzelmeit. Amikor viszont kizárólag egyéni, vagy szűk csoportokhoz tartozó érdekeknek kell megfelelni, akkor az azzal is jár, hogy ha szükséges, bizony elferdülnek a tények, megváltoznak a fókuszok és a hangsúlyok. Ez pedig ebben a témakörben valóban az ország jövőjét veszélyezteti.
Mindebből csak egy dolog következhet: minden korábbinál nagyobb szükség lenne arra, hogy őszintén, tabukat döntve, tisztán és hitelesen írjunk, beszéljünk és gondolkodjunk végre a cigányügyről, úgy, hogy az a közgondolkodásban is megjelenjen és segítsen valóban érteni a folyamatokat. 2015-öt írunk. Ha valamit kezdeni akarunk végre ezzel a dologgal, akkor azonnal lépni kell.
*
(A poszt illusztrációja a Kecskemétfilm Cigánymesék: A cigányasszony meg az ördög című animációs filmjéből származik.)
