Mráv Zsolt régész (Magyar Nemzeti Múzeum) és Dági Marianna klasszika-archaeológus (Szépművészeti Múzeum) írása partnerünk, a MúzeumCafé folyóirat 42. számából. Fotó: Mátyus László / Szépművészeti Múzeum.

*

A Seuso-kincs mostantól a tudomány fókuszában

Sokféle vizsgálat segíthet megfejteni a tárgyak eddig rejtett titkait

A Parlamentben több mint három hónapig minden érdeklődő belépődíj nélkül, szabadon megtekinthette a Seuso-kincs március végén Magyarországra került darabjait: hét páratlan késő római ezüstedényt és az elrejtésükre használt rézüstöt. Ez a három hónapos időszak lezárult, ezért a lelet sorsát figyelemmel kísérők joggal érdeklődnek, miért tűntek el a tárgyak átmenetileg a nagyközönség elől, mikor és hol lesznek ismét láthatók, mi történik velük a parlamenti kiállítás lebontása után?

Még állt a kiállítás, amikor megjelent az Országgyűlés Hivatala által kibocsátott szűkszavú közlemény, amely arról tudósított, hogy a tárgyak a nemzet parlamentje után a nemzet múzeumába kerülnek, ahol a Seuso-kincs kutatására a közelmúltban felállított akadémiai munkabizottság megkezdi a tárgyak tudományos vizsgálatát. Ennek lezárulta után a leletek ismét láthatók lesznek a Magyar Nemzeti Múzeum Seuso-kincset bemutató új kiállításán. A közlemény műfaja azonban nem tette lehetővé, hogy részletesen ismertesse, mi is ez a munkabizottság, miért hozták létre, és mik az általa koordinált tudományos kutatások céljai, főbb irányai. Cikkünkben ezekre a kérdésekre igyekszünk választ adni, bemutatni mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a Seuso-kincs kutatása adhat a hazai régészettudomány, az ókortudomány és a kapcsolódó tudományágak kezébe.

*

A tizenöt tárgyból álló Seuso-kincs még a mai, hiányos állapotában is a fennmaradt legszebb és legnagyobb értékű késő római ezüst tálaló- és tisztálkodókészlet. Lelőhelye vitatott, de a legtöbb érv dunántúli előkerülése mellett szól. Ezek azonban jobbára közvetett érvek, amelyek rendszerré állnak ugyan össze, és egy irányba mutatnak, mégis kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy Magyarország 1993–94-ben New Yorkban bíróság útján érvényesíthesse tulajdonigényét. Pusztán magánérdekek miatt tehát a világ kulturális örökségének ez a kiemelkedő darabja eladhatatlanul, páncéltermek mélyére száműzve várta – és felerészben még ma is itt várja – sorsának jobbra fordulását. Évtizedekig nemcsak a nagyközönség számára volt elérhetetlen a kincs, hanem – néhány kiváltságos kutatót leszámítva – a tudományos világ elől is el volt zárva. A tulajdonjog körüli vita fényében érthető – bár elfogadni nemigen lehet –, hogy az ellenérdekelt fél magyar kutatókat soha nem engedett a lelethez.

Az a hozzáállás azonban, hogy más külföldi kutatónak sem biztosították a lehetőséget a tárgyak közvetlen tanulmányozására, és gyakorlatilag semmit nem tettek a kincs eredetének tisztázása érdekében, sőt inkább akadályozták azt, már a nemzetközi tudományos közvélemény ellenérzését is kiváltotta. Ez a körülmény a magyar törekvések kimondott vagy kimondatlan szimpátiájához, sőt esetenként közvetlen támogatásához vezetett ugyan, de nem változtathatott azon a tényen, hogy a Seuso-kincs továbbra is kutathatatlan maradt. Bár 1994-ben a neves angol művészettörténész, Marlia Mundell Mango és Anna Bennett régész-restaurátor publikálta a leletet alkotó tárgyakat, és ez az írás ma is a kincs jelentőségéhez méltó alapvető közlésnek számít, máig hiányoznak a kincsleletet értékelő és értelmező összefoglaló tudományos munkák. Rengeteg még a feladat és a nyitott vagy vitás kérdés, amelyek megoldására csak a tárgyak közvetlen tanulmányozásával nyílhat esély.

Ennek lehetősége akkor teremtődött meg, amikor a magyar félnek sikerült megállapodnia a Seuso-kincs felét birtokló testvérpárral, és az általuk őrzött ezüstedények és a rézüst – az angol hatóságok engedélyével – Magyarországra kerültek. Már a kincs parlamenti bemutatásakor elhangzott nyilatkozatokból is kiderült, hogy Magyarország az addigiaktól gyökeresen eltérő módon viszonyul a kiemelkedő leletegyütteshez. Ez nyilvánvalóvá vált egyrészt azzal, hogy megérkezésük után néhány nappal már kiállították a nagyközönség által még soha nem látott tárgyakat, másrészt megfogalmazódott a lelet tudományos kutatásának igénye. Az ötévesre tervezett kutatási program célja, hogy elvégezze a Seuso-kincs egyelőre Magyarországon lévő darabjainak teljes körű tudományos feldolgozását a tárgyak dokumentálásától, készítési helyük vizsgálatától kezdve a feltételezett lelőhelyük kutatásán keresztül történeti, társadalmi, ikonográfiai és művészettörténeti értelmezésükig. Mindezt a munkacsoport a késő római császárkor és a késő ókor kulturális, művészeti, társadalmi közegébe kívánja helyezni, biztosítva ezzel a kincslelet nemzetközi kontextusban való vizsgálatának lehetőségét és szükségességét. A projekt része továbbá a kincs modern kori történetének a feldolgozása is. A kutatómunka támogatása olyan szerencsés helyzetet teremthet, amelyből a magyar tudomány nemzetközi presztízse is tovább növekedhet. Alig ismerünk ugyanis olyan kiemelkedő ókori régészeti leletet, amelynek teljességre törekvő tudományos vizsgálata ennyire szervezetten és ilyen mérvű állami támogatással indult volna meg.

*

Első lépésként a kutatási program szerkezeti és szervezeti felépítését, illetve kereteit kellett megteremteni, amelynek kidolgozására a felkérést a Török László akadémikus (MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet) elnökletével a közelmúltban megalakult akadémiai munkabizottság kapta. Tagjai az ötéves kutatási projektben főszerepet vállaló intézmények: a kutatások összefogását végző és egyben az ókori műtárgyak gyűjtésével foglalkozó két országos múzeum: a Szépművészeti és a Magyar Nemzeti Múzeum, amelyek tudományos együttműködésük egyik legfontosabb feladatának tekintik a Seuso-kincs kutatását. A bizottság az archaeometriai vizsgálatok koordinálásával az ezen a téren több mint húszéves tapasztalattal rendelkező MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Földtani és Geokémiai Intézetét bízta meg.

Alapelvként fogalmazódott meg, hogy a tudományos feldolgozás a lehető legszélesebb hazai kutatói bázisra épüljön, ugyanakkor ne maradjanak ki a téma nemzetközi szakértői sem. Ennek köszönhetően a Magyar Tudományos Akadémia több kutatóintézete mellett például az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Budapesti Műszaki Egyetem és a Miskolci Egyetem természettudományos kutatóhelyei is bekapcsolódnak majd a munkákba. Más európai gyűjtemények mellett szoros együttműködést tervezünk a British Museummal, amely a késő római ezüstedények és más kincsleletek legnagyobb és egyben a legjelentősebb darabokat felölelő gyűjteményét tudhatja magáénak, ráadásul ott dolgozik a téma egyik legelismertebb nemzetközi szaktekintélye is.

Tudjuk, hogy a tudomány és a kincs iránt érdeklődő közönség nagy reményekkel várja a kutatások eredményeit, de elkerülhetetlen annak a ténynek az elfogadása, hogy még messze nem a kérdések megválaszolásának, hanem csak a megfogalmazásának az időszakában, egy hosszú, időigényes kutatási program elején vagyunk. A tárgyak közvetlen tanulmányozásának most először megteremtődött lehetősége gyökeresen új helyzetet teremtett, ezért egyetértés volt abban, hogy a kutatásokat a legelejéről kell kezdenünk, lehetőleg úgy, hogy ne befolyásoljanak minket a korábbi kutatások vélt vagy valós eredményei. Ez segít bennünket annak eldöntésében, hogy a korábban, a kincslelet első kézből való tanulmányozása nélkül felhozott érvek, hipotézisek vajon kiállják-e a már a leletek személyes vizsgálatára épülő próbát, vagy sem. Ez a felfogás azzal is együtt jár, hogy újra fel kell tennünk azokat a kérdéseket is, amelyekre a válasz korábban már egyértelműnek tűnt.

Ezek közül a legfontosabb, hogy a Seuso-kincsnek nevezett leletegyüttesnek vajon mind a tizenöt ma ismert darabja azonos lelőhelyről származik-e? A kérdés azért megkerülhetetlen, mert a műkereskedelemben gyakran megesik, hogy eltérő vagy ismeretlen eredetű műtárgyakat egyetlen tárgyegyüttesnek tüntetnek fel, hogy azokat fiktív kincsleletként jóval magasabb áron tudják értékesíteni. Ez a lehetőség a Seuso-kincs esetében is vizsgálandó, hiszen elképzelhető, hogy a lelet hírnevét kihasználva más tárgyakat is megkíséreltek hozzákapcsolni, azokat Seuso-ezüstként eladni. A malibui Jean Paul Getty Múzeummal például így próbált két amerikai üzletet kötni, persze sikertelenül, azt állítván, hogy az általuk eladásra kínált késő római ezüsttál a Seuso-kincs része. Nem zárhatjuk ki, hogy a jövőben is felbukkannak majd olyan késő római ezüsttárgyak, amelyekről azt állítják, hogy a Seuso-kincshez tartoznak. Ezekben az esetekben nagy óvatossággal, körültekintéssel kell majd eljárni, és csak kellő bizonyítékok birtokában lehet végül kimondani, hogy újabb, eddig lappangó darabokkal egészült ki a Seuso-hagyaték.

A Seuso-kincs esetében szerencsére rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek a ma ismert tárgyak összetartozását bizonyítják. A rézüst felületét borító korrózióban a kincs mind a négy, nagy átmérőjű táljának a pereme nyomot hagyott. Egyedi peremlenyomataik azonosításával már korábban bizonyították, hogy ezeket az üstben helyezték el, együttes elrejtésük tehát kétségtelen. A közeljövő feladata, hogy, amennyiben lehetséges, tudományos módszerekkel igazoljuk, illetve további adatokkal alátámasszuk a többi, Magyarországra került tárgy összetartozását is. Ennek bizonyítására például a tárgyak felületén kisebb-nagyobb mértékben megmaradt lerakódások tűnnek alkalmasnak. Amennyiben az archaeometriai vizsgálatok során ezeknek az összetétele, kialakulásuk módja azonosságot mutat, akkor ez azt jelentené, hogy ugyanabban a környezetben keletkeztek. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy hordozóikat nem csupán ugyanarra a helyre rejtették el, hanem ott együtt, azonos körülmények között vészelték át az elmúlt több mint másfél ezer évet. A talajmaradványok más jellegű, de ugyancsak alapvető információkat hordoznak, jelenleg azonban nem tudjuk, hogy a jelentősen letisztított tárgyak felszínén maradt-e még belőlük. A lerakódások, és – ha lesznek – a talajmaradványok így sokat elárulnak majd a kincs rejtekhelyéről.

*

Bár a Seuso-kincs pontos vagy hozzávetőleges lelőhelyének lokalizálása fontos célkitűzésünk, legalább ugyanekkora, ha nem nagyobb jelentőségűek azok a komplex kutatások, amelyek a kincset alkotó ezüsttárgyak megértéséhez visznek közelebb. A késő római ezüstművességgel kapcsolatos alapkutatások azonban még a kezdeteknél tartanak. Az elvégzett anyagvizsgálatok sok szempontból a levegőben lógnak, mivel sokszor nem tudjuk értelmezni a kapott adatokat. Hiányoznak ugyanis az összehasonlító vizsgálatok, az egyes műhelyek megkülönböztetése, és azt sem tudjuk, milyen utat járt be az ezüstművesek által felhasznált alapanyag a bányától a műhelyig. A késő római ezüstművesség átfogó kutatása tehát újabb nagy lehetőség a magyar tudomány számára. A különféle készítési és díszítőtechnikák, a szerszámhasználat vizsgálata, az edények díszítésére használt motívumkincs tanulmányozása ebben nagy segítséget jelenthet. Érthető, hogy amíg a leletek vagy legalábbis azok egy része nem került Magyarországra, az érdeklődés fókuszában a kincslelet eredetével kapcsolatos problémák álltak. Ideje azonban ezeken felülemelkedni, és a kincsnek olyan, eddig kevéssé tárgyalt aspektusait is vizsgálni, amelyek kijelölik és meghatározzák a helyét az egyetemes kultúra és művészettörténet világában. Ez a hely pedig igen előkelő, mert a Seuso-ezüstök a saját műfajukban koruk művészetének csúcsteljesítményei közé tartoznak.

Azt is tudni kell, hogy a tervezett tudományos kutatások nem öncélúak, nemcsak a különböző tudományágak alapkutatásai vagy néhány kutató számára fontosak és hasznosak, hanem a kincslelet második felének megszerzését célzó tárgyalások során is jelentős segítséget nyújthatnak az előnyösebb tárgyalási és alkupozíció eléréséhez. Amennyiben a vizsgálatok a kincs dunántúli származását megerősítő, netán bizonyító erejű adatokat eredményeznek – amire jó esélyünk van –, akkor ezek olyan érveket adnak a magyar tárgyalók kezébe, amelyek elősegíthetik a mielőbbi megállapodást a kincs további darabjait illetően, és alkalmasak lehetnek akár a kompenzációs díj csökkentésére is. A rendőrségi nyomozás mellett a tudomány, azon belül is elsősorban az archaeometria képes megalapozott és hiteles érvekkel szolgálni ahhoz is, hogy a nemzetközi szinten jelenleg elismert birtokosi státusunkból a kincs végleges tulajdonosaivá léphessünk elő. Elsősorban a tudományos kutatásoktól várható az is, hogy a kinccsel kapcsolatos összetett történeti, társadalmi, vallás- és művészettörténeti kérdésekre, problémákra a lehető legpontosabb választ adják, és így közelebb hozzák nemcsak a tudomány, hanem a mai ember számára is a Seuso-kincs természetes közegét jelentő késő ókor arisztokratikus világát, annak történelmi és kulturális miliőjét.

Fontos feladatunknak tekintjük, hogy a kutatások eredményeiről folyamatosan tájékoztassuk a közönséget: ehhez az írott és az audiovizuális média mellett 2015-ben a Seuso-program saját honlapja is rendelkezésre áll majd.

Bár a tudományos vizsgálatok a következő hónapokban prioritást élveznek, jogos elvárás, hogy a leletek a lehető leghamarabb ismét a nagyközönség elé kerüljenek. Várhatóan nagy érdeklődés kíséri majd a Seuso-kincs Magyarországon található darabjainak első, a Nemzeti Múzeumban megrendezett kiállítását. A múzeum erre a célra olyan teret biztosít, amely lehetővé teszi nemcsak a tárgyak méltó körülmények között történő kiállítását, hanem a kincsleletet összefüggéseibe illesztve bemutatja a késő római császárság korát is, vagyis azt a korszakot, amelyben a tárgyak létrejöttek, amelyben használták őket, mielőtt a föld mélyébe kerültek.