Fragonard: A hinta
Vendégszerzőnk, Bátorfy Attila (Kreatív Magazin; Brotherhood of the Baby Powder) írása.
*
Népszerű művészettörténet-sorozatunk második része a sokak által gyűlölt rokokónak ered utána azzal a nem kis ambícióval, hogy értekezésünk végére a legtöbben belátják: teljesen butaság ilyen szűk kebellel mérni egy rövid életű, de így is bravúrokkal teli művészettörténeti stílusirányzatot.
Ha a barokkon kívül van olyan stílusirányzat, amely emberekből mérhetetlen visszatetszést vált ki, az a rokokó, bár sokan a két stílust összetévesztik. Sőt, ezen ártatlan stíluskalandozás sokakat képes orbánozásra, sőt, a mennyország kinézetén való polémiára is rávenni! (ezzel kapcsolatban álljon is bizonyítékként e sorok szerzőjének egyik legtöbb visszajelzést kapott fotóbejegyzése a rottenbuchi kolostor mennyezetéről Tumblr-en).
Korunk embere könnyen esik bele abba a hibába, hogy úgy vélje, mindez egyedülálló jelenség a művészet történetében, de ilyen mostoha sorsa bizony más stíluskorszakoknak is volt. A reneszánsz embere a gótikát (gotikát) gyűlölte nagy vehemenciával, a saját stíluskísérleteit azonosítani nem tudó manierista a manierizmust rühellte (lásd, mint oly sokszor, a zseniális tévedőt, Vasarit), a barokk nagy teoretikusai pedig minden képzeletet felülmúló inkvizíciót indítottak a manierizmus ellen. Itt szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy Michelangelo Sixtus-kápolnája például manierista. Vagy Raffaello Borgója szintén az. Merthogy a reneszánsz és a barokk határán álló manierizmus a korok nagy elméleti írói szerint modorosságot, elhajlást, tartalom nélküli erőfitogtatást, ízléstelenséget, zavarosságot, átláthatatlanságot sugárzott. Csakhogy míg a manierizmust a 20. század elején az a nagy szerencse érte, hogy kiváló művészettörténészek sora rehabilitálta (például Max Dvorák, Erwin Panofsky, vagy Hauser Arnold; itthon érdemes elolvasni Kelényi György A manierizmus c. könyvét), addig a rokokóval még maga a művészettörténet-írás is elég mostohán bánt.
De vajon mit tud ez a késő-barokk elágazás, ami miatt ilyen dühbe gerjednek tőle az emberek? Mi lehet benne olyan bántó, hogy valaki a rokokó stílusjegyeiből egyből erkölcsi premisszákat is képes legyen levonni?
*
Vierzehnheiligen temploma
Rottenbuch kolostora
Az első, és ami meglepő, hogy a rokokó mögött valóban nincs erkölcsi megalapozottság. A rokokónak nem voltak apologétái, nem volt mögötte olyan szellemi hátország, amely mindenáron be akarta volna bizonyítani akár biblikus, akár természetjogi módon, hogy az lenne a helyes irány. Nem volt olyan, aki rokokó szemmel gyalázta volna kicsit a barokkot vagy a reneszánszt, nem ütötte volna ezerrel az utóbbit a szárazsága és kigondoltsága, előbbit meg túlhevült és korlátolt jezsuitizmusa miatt. Talán a rokokó volt az első olyan stílusirányzat, amely a szó legszorosabb értelmében lárpurlár volt, miközben – mint látni fogjuk – koncepcionálisan és mögöttes mondanivalóban semmiben nem maradt el a barokktól. Hát még a rokokó színház és irodalom!
A második, ami már szembeötlő is, hogy itt valóban stílussal van dolgunk. Egy megfogalmazási móddal, amely ráadásul nem pusztán nyomi szubkultúrákat érintett, hanem egész Európán és Latin-Amerikán is végigsöpört rövid száz év alatt. A stílust annál is inkább van okunk önmagáért való stílusnak tartanunk, mivel építészeti struktúrákat nem alakított át, alaprajzokba csak részlegesen hozott újat, festészeti kompozíciókhoz, alapelvekhez nem tett hozzá (elvenni sem vett). Talán nem jár túl messze az igazságtól az, ha valaki egyes divatirányzatokkal veti össze. Merthogy a lényeg a stíl, az ornamentika, a díszítés, elegancia és flancia báj mindenféle jelentés nélkül. A tetszetősség, a kecsesség, egy kis girland itt, egy kis kagylócska ott, amott meg egy madárka.
Ha mégis valami társadalmi beágyazódottságot kívánunk a rokokóban találni, akkor azt mondhatjuk, hogy a rokokó elsősorban az udvarok, az arisztokráciák és specifikus helyeken az egyház művészete volt, régiónként kisebb-nagyobb eltéréssel. De mikor nem volt ez korábban ugyanígy? Hintázó rizsporos parókás portrék bukolikus háttérrel. Rózsaszín porcelán hattyúcsaládos cukorkatartó. Pezsgősen fodrozódó stukkóbravúrok puttócskákkal és delfinnel. Pajkos párocska kergeti egymást a parkban kiskutyával. Hintó, harisnya, szexepilpötty, dráma, intrika és sugdolózás, pletyka és fete galante, erotika és szex, liazonok és flörtök, Tizennegyediktől Tizenhatodikig. És eközben egzotikum és elégia.
*
Watteau: Indulás Cythére szigetére
Watteau: Harlequin
A szerző első igazi rokokó-élménye 2005-ben a Műcsarnok-beli Fény és Árnyék, a francia festészet négy évszázada című pompázatos kiállítás volt. A művészettörténet tanszéken az volt az egyik feladat Marosi Ernő tanár úrnál, hogy egy általa lediktált képről kellett ismertetőt írni. Diktálta, én meg írtam, Nicola de Lárgillié (???) Vörös fogoly kabinban. A címben biztos voltam, a kiállításon meg csak eligazodik az ember, hát én kerestem is egy vörös színűre festett rabot egy valamilyen cellában. Két és fél órán keresztül kerestem, hát azt hittem, messziről is fel lehet ismerni, de mégsem találtam. És kezdtem elölről. Majd egyszer csak megpillantottam a feliratot: Nicolas de Largilliére: Vörösfogoly kabinban. Mérhetetlen szégyenérzet fogott el, mert a képre felnézve egy lábánál felakasztott madarat láttam rokokószerű megfogalmazásban. De most nagyon gyorsan térjünk vissza a rokokóhoz.
Ha Picassónak igaza van, és a kreativitás legnagyobb gyilkosa a jó ízlés, akkor a rokokó a legkreatívabb stílusirányzat a mai jó ízlésünk szerint. Azon kívül, hogy a hatalmas bajor zarándoktemplomok (Wiesen, Rottenbuch, Vierzenheiligen) alaprajzi ötleteihez, mennyezetfreskóihoz, stukkóihoz, díszítéseihez megalapozott mesterségbeli tudás kellett, a változatosságukhoz képzelőerő, invenció és stílusérzék volt szükséges. Merthogy ezeknél a templomoknál egységesebb koncepciójú, stílusban legkövetkezetesebben végigvitt építményeket korábbról alig találni. És ami ugyanennyire fontos: ezekben volt anyag. Ugyanez igaz az iparművészetre. Fantasztikus dolgok születtek ekkor is. Azok a bútorok! Azok a kályhák! Azok a tükörrámák!
A festészet terén a témákban nem történt változás. Az egyházi és szekuláris témák csak a megvalósítás esztétikai kivitelezésében változtak. A portré és az életképfestészet virágkorát élte, ahogy az allegória is. Boucher antik témái, Fragonard hétköznapi idilljei (de hogy meg vannak azok festve!) mégis mintha háttérbe szorulnának Watteau elégikus elvágyódásától. Watteau Harlequinjénél szomorúbb képet alig lehet elképzelni, az Indulás Cythére szigetére festményének talányairól pedig szakkönyvtárnyi irodalom jelent már meg.
*
Ahogy sorozatunk második részének végéhez közeledünk, egyre jobban kezdjük érezni, hogy a rokokóban a stíluson kívül alig van valami olyan rendkívüli, ami korábban nem lett volna és később ne ismétlődött volna meg, így a rokokónak kijáró elemi gyűlölet már egészében túlzónak hat.
A nagy korstílusok határán álló átmeneteket (a gótika és a reneszánsz határán a protoreneszánt, a reneszánsz és a barokk határán a manierizmust, a barokk és a klasszicizmus határán a rokokót) szeretjük hanyatlásnak, giccsnek, sőt, az emberiség végének tekinteni. Önnön értékükbe ritkán gondolunk bele, az életre hívó erőkről és folyamatokról tudomást sem veszünk, ennek ellenére mégis olyan képzeteket társítunk hozzájuk, amelyekkel saját rögeszméinket próbáljuk igazolni egy-egy művészettörténeti példán keresztül.
Pedig rokokó nélkül sokkal szegényebb lenne az épített és festett környezetünk is, és végső soron a sok hater csak hálás lehet annak, hogy a művészet történetéből lehet valamit szívből gyűlölni. Mert anélkül is szegényebbek lennénk.