Izgalmas játék Brüsszel. És, vigyázat, többszereplős. Első ránézésre bonyolult, de ha a hatalom logikája mentén közelítjük, talán érthetővé és valóban izgalmassá válik. Annál is inkább, mert az intézmények hosszú időn keresztül épülgettek, építgették őket, senki sem szívesen rombolja le teremtményét, inkább használja, felhasználja azt. Az asztalnál ülők − nevezhetjük őket pártcsaládoknak, akik különböző intézmények vezető tisztségviselőit, mint a Bizottság elnökét, a Tanács tagjait vagy elnökét, a Parlament különböző tisztségeit adják − jól ismerik a szabályokat, egymást is, mindenki olvas a másik tekintetéből, arcrezdüléséből, mozdulatából. Félszavakból is megértik egymást. Persze az asztalhoz kerülni is küzdelmes folyamat, ott maradni és játszani pedig még inkább az. Tudja ezt mindenki. Ezért is játszanak tovább. A téteket pedig most kezdték csak emelni. De a játék valódi izgalmai nem csak a felszínen mozgó bábuk botladozásairól szólnak, hanem a háttérben köttetett alkuk, az elvek és az egyéni (értsd belpolitikai) érdekek széles tárházából adódnak. A hatalmi játszma íratlan szabályainak szerves része a kétértelműség, a joghézagok, az intézmények ütközésének kiaknázása.
A 2014-es brüsszeli casting még csak most kezdődött el, ahogy az intézményrendszer továbbgondolása is. Bár sokan szeretnék külön látni őket, de ez a két terület kettő nehezen választható el egymástól. A májusi európai parlamenti választások eredményéből is kiderült, hogy a jelenlegi rendszerrel szemben egyre inkább növekszik az ellenállás. Igaz, hozzátehetjük, hogy a tagállamok kormányai, ellenzékei helyzeti előnnyel bírnak a hazai médiában a Bizottsággal szemben. Természetesen a bűnbakképzésnek nagyon jó motiváló, mozgósító ereje van, de nem mindenhol. Nem mindenhol szereti a társadalom a forradalmi hangulatot, legkevésbé Németországban, ahol az ügymenet biztosítása érdekében, minden új irányzat, esetleges társadalmi elégedetlenség megakadályozására ismét megköttetett a nagykoalíció, a GroKo. És ez Európa további dinamikáját is meghatározhatja.
*
A Spitzenkandidat (csúcsjelölt) eredetileg valóban az Európai Parlament demokratikus legitimációt javítani kívánó kísérlete volt (rögtön tegyük hozzá, hogy az EU intézményei számára úgy kellett, mint a sivatagban egy csepp víz); azonban ehhez kellett egy alany is, aki hajlandó felvállalni a Szerződéseket kicsit lazábban interpretáló olvasatot. Tehát, ha nincsenek Schulz (eddigi EP-elnök, most a szocialista frakció vezetője) egyéni ambíciói, akkor nincsenek Spitzenkandidatok sem. És akkor már a Néppárt sem szeretett volna kimaradni a népbarát imázsból, és a szocikhoz képest valamivel demokratikusabb módon Junckert emelte pajzsra a néppárti küldöttség a francia Michel Barnier-vel szemben.
De Schulz rossz számokat játszott meg: nem a szocik nyerték meg az EP-választást, így számára okafogyottá vált a bizottsági elnöki posztért való küzdelem. Ekkor jött egy újabb személyes ambíció: miért is ne lehetne bizottsági alelnök, hiszen életét és vérét adta Európáért a kampányban, Junckerrel (és Verhofstadttal, Ska Kellerrel) együtt. Elválaszthatatlan szövetségesek lettek.
Az alelnöki posztra a választ Berlinből üzenték meg. Igaz, a Néppárt és Merkel már kötött pályán voltak, és nem volt B-terv arra az esetre, ha esetleg mégis a Néppárt nyeri a választást. Maradt az eredeti terv, az eredeti szereplőkkel.
Az EP így megkötötte az európai ügymenetek biztosításához szükséges nagykoalícióját: összezártak az „Európa-barátok” (a Zöldek ebből most is kimaradtak), és Juncker ehhez akár egy jó szimbólum is lehet. Hogy ez mennyire sikeres válságmegoldási modell, az már más kérdés. Létrejött tehát a GroKo Brüsszelben is: a Néppárt, a szocialisták és a liberális frakciók között. Schulz lesz első körben az elnök, a Néppárt adja második körben az elnököt, állítólag a francia Lamassoure indulhat majd jó esélyekkel. Erre az összeborulásra válaszul a többi kisebb frakció azonnal felbőszülten nyilatkozott, hogy akkor mi végre is voltak a választások a különféle szkeptikus csoportok előretörésével, ha minden marad a saját megszokott medrében. A válasz pedig, hogy a többség még mindig a jelenlegi európai rendszert képviseli és működteti, forradalom ebben a tekintetben nem várható.
És ha már forradalomról és renitensekről esik szó: a pénteki tagállamok általi Bizottsági elnöki jelölés forradalmi volt abban a tekintetben, hogy nem konszenzussal nevezték meg Junckert, hanem többségi döntéssel. Ez a folyamatokat zökkenőmentesebbé tette, azonban felrúgta az eddigi „minden tagállam érzékenységét figyelembe vevő”-elvet.
Az eddigi érzékenységek, különvélemények nem voltak transzparensek, nem kellett a nyilvánosság előtt senkinek sem színt vallani. Most először jelenhetet meg az elvhűség, mint az egyetlen eszköz a különbözőség felvállalására. Ami egy konszenzusra épülő Európában jelzés kell, hogy legyen: valakik másként gondolkoznak. Ki tudja: talán ez az újítás még a demokratikus deficitet is enyhíti (egy kicsit). Igaz, a Tanács nem így látja: sokan illegitimnek tekintik az Európai Parlament hatalmi térnyerését a csúcsjelölt intézményének bevetésével. Azonban a Tanács mintha elaludt volna – az év elején még viszonylag megtorpedózhatta volna a parlament kezdeményezését, de erre nem került sor.
*
De ha visszatérünk a hatalom logikájához és az európai és nemzeti dimenziót egymásra vetítjük, akkor a két különvélemény (a Juncker-ellenes Magyarország és Nagy-Britannia) sem szól másról, mint a hazafelé való üzenetről. Ezt Orbán teljesen világossá is tette: folytatódik a rezsiharc és a régi mechanizmusokkal szembeni ellenállás, mintha egy magyar Európa-agenda körvonalazódna.
Cameron brit miniszterelnök azonban sokkalta árnyaltabban fogalmazva érvelt Nagy-Britannia érdekei mellett. És ha már Nagy-Britannia: szeptemberben szavaznak a skótok. A valódi tét tehát Cameronnak Nagy-Britannia egységének megőrzése lehet. A növekvő EU-szkepticizmus és Barroso elég szerencsétlen üzenete a skótoknak, hogy nem lesz olyan könnyű a kiválás után újból csatlakozni az EU-hoz, tálcán kínálta Cameronnak a Juncker-ellenes fellépést, hogy saját népszerűségét és a skótok maradási szándékát növelje.
A Junckert támogató tábort sem Juncker személyes varázsa vagy éppen programja nyűgözte le, hanem ugyanúgy belpolitikai üzenetek és programok vezérelték minden bizonnyal őket is. Egy esetleges fiskális fegyelem flexibilisebb formájának igencsak örültek volna a jelenlegi meglehetősen cudar pénzügyi és gazdasági helyzetben lévő olaszok és franciák.
Továbbá ne feledjük: a 2014-es európai casting még továbbra is zajlik, és a GroKoban a szocik egyelőre „csak” az EP elnöki tisztségét tudhatják magukénak, a Néppárt pedig Junckert, mint bizottsági elnököt (ha júliusban az EP megszavazza ezt a tandemet). Az uniós külügyi főképviselő, valamint a Tanács elnökének posztjára még keresik a megfelelő személyt. Ebből a szempontból is felettébb érdekes a lengyel lehallgatási botrány, hiszen kiváló időzítéssel szinte diszkreditálta valamennyi lengyel jelöltet az eddig általuk vágyott portfólióra (Sikorski mint főképviselő vagy esetleg a Bizottságon belüli energia-portfólió várományosa).
A hatalmi társasjáték tehát tovább folytatódik. A nagy európai megegyezési és érzékenységi mátrixban továbbra is kérdéses, hogy kinek milyen szerep jut − és ez a játszma már nem csak szimbólumokról, hanem nagyon komoly tartalmi, stratégiai és adott esetben tagállami belpolitikai kérdésekről is szól majd.