A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Olvasónk, MeMo írása.

*

Számoljunk le a populizmussal!

Emlékszem, amikor 2010-ben a második forduló után társaimmal, akikkel együtt kampányoltunk, végigüvöltöttük a combino-t: kétharmad, kétharmad...! A felszabadulás élménye volt ez, történelmi pillanat, aminek mi is a részesei lehettünk. Most befejezzük a rendszerváltást, vége a komcsiknak, a minősíthetetlen kormányzásnak, a jövő felélésének, a korrupciónak meg Kádár örökségének. Egy csapásra vége: új korszak veszi kezdetét. Magyarország szabad, büszke, polgári ország lesz, semmi nem állhat már az utunkba a történelmi felzárkózásunkban. Tisza Kálmán korát éljük újra, és mire nyugdíjaskorúak leszünk, átlag magyarként az átlag osztrák életszínvonalán fogjuk élvezni idős éveinket. Gondoltuk/gondoltam, mostantól jó lesz magyarnak lenni. Utána jött az ősz és én önkormányzati képviselő lettem.

Politika iránti érdeklődésem korán kezdődött. Legelsősorban apám alakította nézeteimet. Sosem felejtem el, amikor nyolcéves voltam és anyámmal néztük a tévét. Kádárt temették. Elkezdtem éljenezni. Anyám lehordott, hogy ilyet nem szabad csinálni, mert „őt is anya szülte”. Gimnazistaként már újságot olvastam, híradót néztem, és gyakran előfordult, hogy leckeírás közben bekapcsoltam a tévét és a Parlamenti Naplón néztem az élő közvetítést.

1945 május elsejére virradó éjjel lelkész dédapámat helyi pribékek, az új hatalom emberei elvitték és meggyilkolták. Ez mély nyomot hagyott a családban. Nekem is ez határozta meg politikai értékrendemet: a komcsikból elég volt örökre!

És 2010 az a pillanat volt, mikor úgy éreztem, a komcsiknak végük, örökre.

*

Egy darabig nem is foglalkoztam országos politikával: lekötött a vizsgadrukk érzése, ami újdonsült önkormányzati képviselőként áthatott. Emlékszem, amikor először akadt fönn a kormány az európai rendszer szűrőjén azon a bizonyos médiaügyön, nem tulajdonítottam neki súlyának megfelelő jelentőséget. Biztos túlreagál, érzékenykedik a baloldal − intéztem el akkor magamban. Később egyre több ilyen fennakadás történt. Jött a végtörlesztés, majd Barroso levele, ami „véletlenül” kiszivárgott. Közben dübörgött a propaganda: a bankárok lenyúlnak, a multik élősködnek, az Unió meg Amerikával együtt gyarmatosít! És én kezdtem elveszíteni a fonalat.

No nem mintha nem lett volna radikális korszakom. Amikor a World Trade Center tornyai ledőltek, tetszett Csurka beszéde: első hozzászólásunk a részvété, a második a felelősségé (sic!). Mármint Amerikáé, ahogyan ez a kontextusból akkor egyértelmű volt. Ha akkor, húszévesen talál meg a NER, nagy nerista lettem volna. A fiatalos dac és a bizonytalan jövőkép természetes módon szüli meg a lázadás hajlamát az éppen aktuálisan fennálló világ rendje ellen. De volt egy másik ok is, ami miatt nem szerettem Amerikát, Nyugat-Európát, és ferde szemmel tekintettem rájuk. Az a magyar helyzet, hogy a nagybetűs Nyugattal mindig azok látszottak megtalálni leginkább a közös hangot, és mindig azok gondolták a legfennhéjazóbb módon, kioktató stílusban elmondani nekünk, buta magyaroknak, hogy mi a módi a Nyugaton, akiket én gyűlöltem és el akartam tüntetni a történelem szemétdombjára: a posztkommunisták.

2002 mélyen él bennem. A mai napig történelmi sorsfordulónak gondolom.

Szégyenként éltem meg, hogy 2004-ben az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat, ami mégiscsak egy nagy nemzeti álom beteljesülése volt, egy posztkommunista kormányzat vezényelte le. Ez volt a morális teher. Ehhez társult a teljes felelőtlenség kormányzása. A kormányzatot a pillanatnyi népszerűségi mutatókon kívül nyilvánvalóan nem érdekelte semmi. Ennek az országnak 2009-ben simán csatlakoznia kellett volna az eurozónához. A száz napos programok, a 13. havi nyugdíjak és az egyéb féktelenül eszeveszett és fedezet nélküli költekezés eredményeképpen talán 15 évvel később fogjuk tudni teljesíteni ezt a célt. Ezekben az években többször megragadott egy érzés, amikor belegondoltam, hogy mi lett volna, ha 2002-ben nyerünk. És akkor éreztem, hogy a fejemet a falhoz akarom verni.

Így volt nekem − gondolom, sokunknak − megkönnyebbülés, hogy vége van. Gondoltam, most elindulunk egy irányba. A szocialisták jóléti-populista ámokfutását, ami a globális válsággal kiegészülve tragédiába torkollott, fölválthatja egy felelős kormányzás, ami az országot egy épelméjű, értékorientált, de politikailag racionális pályán működtetheti.

*

És akkor kanyarodjunk vissza Barroso leveléhez. Mert én körülbelül ott szálltam le a Fidesz szerelem-vonatából. Fölgyűltek a gondok és Magyarország körül elfogyott a levegő. Ekkor kellett volna azzal folytatnom, hogy az Unió a bankárok meg a multik kiszolgálója, a brüsszeli bürokraták pedig volt '68-as komcsik. Ők így együtt alkotják a nemzetközi baloldalt, és természetesen minket akarnak gyarmatosítani. Ezért indított szabadságharcot a kormány és ezért támadja most Brüsszel, Berlin, Párizs és Washington; ezek mind a nemzetközi baloldal hadállásai, kommunisták és kapitalisták, nemzetellenesek, magyarellenesek és keresztényellenesek, akik arra esküdtek föl ellenünk, hogy minket az összeszerelő műhelyükben robotoltassanak éhbérért − miközben csak azért van nekik több, mert az általunk megtermelt javakból élnek. Innen még folytathattam volna azzal, hogy nem csak kommunisták, de összefoglalóan csak simán liberálisok. Mert hogy e kettő valójában egy, mindig is az volt, és e két irányt csak megtévesztésül eszelte ki a nemzetközi háttérhatalom, ahogy a két világháborút meg a hidegháborút is valójában ez az erő találta ki a népek megtévesztésére, szándékos egymás ellen uszítására, hogy az így legyengített és becsapott világ fölött egyre jobban ki tudja terjeszteni világuralmát. Ez a kommunó-liberó háttérhatalom.

Szóval az egész világ összeesküdött Magyarország ellen... De mi van, ha Magyarország csinált valamit rosszul. Valahogy úgy, mint amikor mindenki velem megy szembe az autópályán. Újragondoltam és felül is bíráltam néhány korábbi berögződésemet, főleg ami az euroatlanti világra, vagyis a nyugati polgári civilizációra vonatkozott. Nem csak realitásvesztést láttam a kormány kurucos politikájában, de értékvesztést is. A jelen helyzetet szélesebb történelmi kontextusba helyezve megállapítottam, hogy a világnak az a része, amivel konfliktusunk keletkezett, a győztes fél a hidegháborúban − aminek eredményeként magyar állampolgárként én is e világ részese lehetek, és hálát adhatok a sorsnak, hogy nem kell életemet a létező szocializmus posványában tengetnem. A világ minden nemzete örülhet, ha a világnak e szerencsésebb részében élhet, ahol a liberális demokrácia és a kapitalista piacgazdaság vívmányai érvényesülni tudnak. Innentől kezdve nem fogadtam el, hogy azért élünk rosszul, mert minket gyarmatosítottak. Azért élünk rosszul, mert elszúrtuk. Mert a száz napos osztogatásoknál senki sem tüntetett a Parlament előtt, hogy ne éljük föl a jövőnket. De bűnbakot találni egyszerűbb, mint szembenézni a saját hibánkkal. Így a szocialisták jóléti populizmusát a Fidesz nemzeti populizmusa követte.

A szocialisták tönkretették az országot. A Fidesz ideológiát gyártott a jelenlegi állapotunkhoz. A NER mestermunka. Lenyomata annak, amik vagyunk. Egy a polgárosodásban megrekedt, a kapitalizmust el nem sajátító, a demokráciát igazából soha meg nem kedvelő, a régi uram-bátyámos feudális hagyományainkat masszívan őrző posztkommunista nemzet.

A sérelmeinket makacsul hordozzuk, és lélekben kitartóan vívjuk egymás ellen a második világháborút. Ezért nem tud a politika arról szólni, amiről kéne, hanem mindig a sérelmekről szól. Ezért nincsen önálló véleményünk, hanem mindig véleményigazodási kényszerekben gondolkodunk, mert a meglévő gondolatséma önkényes bontása automatikusan maga után vonja „a másik táborhoz” való átigazolás és árulás bélyegét. Ezért vagyunk manipulálhatóak, mert a „saját táborhoz” való véleményigazodási kényszer miatt lemondunk a gondolkodás nehézségéről. Ha van ellenség, van egység. Aki nem lép egyszerre, akinek nem az előre legyártott séma szerint állnak össze a fejében a dolgok, az tábort bont, vagyis „a másik táborhoz” tartozik.

A Fidesz egykoron biztos azért alakult, hogy a Nazarbajev típusú alakoktól egyszer megszabadulhasson a világ. Ma ő a barát, Barroso, Merkel, Obama és a többiek, akik a háttérhatalom bábfigurái ugyebár, ők ellenségek. Bizony, a NER-be ez is belefér. Ahogy Putyin is. Meg Kína. A magyar sajtó egy része évek óta művel tudatos tudatszennyezést, hogy bebizonyítsa, a fekete a fehér és a fehér a fekete. Egymást taposva versenyeznek azon, hogy melyikük tudja jobban bebizonyítani, mennyire Ázsiáé a jövő, Európának meg Amerikának pedig annyi. Csak tudnám, hogy akkor mi lesz? Nyereg alatt puhított hússal átlovagoljuk magunkat Kelet-Ázsiába, hogy részesülhessünk a NER-konjunktúrából? Az ember a vágyait kivetíti a jövőbe, a vágyai pedig az értékrendjéről tesznek tanúbizonyságot. Ha valaki Kínában vagy Oroszországban látja a jövőt, akkor neki az a  világ tetszik, amit ezek a hatalmak megjelenítenek.

*

És itt kanyarodok vissza dédapámhoz és örökségéhez. Én antikommunista vagyok. És ez vonatkozzon minden olyan világra, ami nem felel meg a polgári értékrend által biztosított szabadságnak! De őszintén kívánom azon nemzeteknek, amelyek még nem élhetnek a polgári rendszer által nyújtott szabadságban, hogy sikeresen meg tudják vívni a szabadságharcukat. Drukkolok a kínaiaknak és az oroszoknak!

A magyarországi utódpárt létezik. Létezni is fog, amíg a Fideszen múlik. Mert a NER legitimációját az utódpárt létezése is biztosítja. Amíg van utódpárt, addig vannak „komcsik”, és amíg vannak „komcsik”, addig bárhol és bárkiből lehet komcsi. Aki pedig a tudás birtokában van, hogy megmondhatja, hogy ki a „komcsi”, az csettinti a kállai kettőst. A NER pedig tudja, hogy a mi komcsink az nem komcsi, az ő komcsijuk, az viszont komcsi. No nem mintha sok olyan milliárdos lenne például ebben az országban, aki nem volt komcsiként vagy káderjükként lopta össze magát a rendszerváltoztatás zűrzavarában. Hogy valamelyik az MSZP körül sertepertél, a másik meg a nemzeti együttműködés lovagja lett időközben, ez részletkérdés.

Az utódpárt a NER ellenzéke, mert ez a feladata. Már kezdi megérteni, meg is fogja szeretni ezt a szerepet. A Jobbik a NER külső támasza és meghosszabbított karja. Amit a NER csak huncut módon sejtetni akar, azt kimondja a Jobbik. Itt már nyilaznak ellenünk a dakota harcosok. A Jobbik a NER gőzkiengedési funkciója. A NER által képzett két szélső érték, a komcsi árulók és a túlfűtöttek között található a politikai közép: ez a centrális erőtér elmélete.

Közös pont a fejekben élő szocializmus, a velünk élő Kádár.

A szocialisták azt mondták: céljuk a felzárkóztatás. Ehhez képest épp az ellenkezőjét csinálták. A Fidesz jobbat talált ki: nem cél a felzárkóztatás. Nekünk van saját utunk. Nem kell a minta. A probléma meg van oldva: mivel nem is akarunk felzárkózni, nem is fogunk felzárkózni. 2012 februárjában, amikor elfogyott körülöttünk a levegő, Orbán Viktor kiállt és azt mondta: „Európa lassan olyan lesz, mint az alkohol, nagy célok elérésére ösztönöz de megakadályozza, hogy elérjük azokat.” Nem ilyen a NER és az orbánizmus is?

Mára a posztkommunista elitünk mellett / helyett megjelent a „nemzeti” elitünk is. Hogy mitől nemzeti? Csak. Mert nemzeti, ami a rendszer kötelékébe tartozó. Majd meglátjuk, hova jut egy ország, aminek a felső rétege egy értelmes üzleti döntést nem hozott soha életében, hanem az államcsecsen csüngve a jó magyar uram-bátyám világából nevelte ki magát.

Amikor Orbán Európát az alkoholhoz hasonlította, én azt mondtam: az előző évtizedet a szocialisták gátlástalan populizmusával veszítettük el. Ezt a mostanit pedig − a 2010-es évtizedet − a Fidesz „szabadságharcában” veszíthetjük el. Reálisan csak a 2020-as években lehet reménykedni. Az még kellően távol van ahhoz, hogy reménykedni tudjak benne. De ahhoz, hogy a 2020-as évek sikeresek lehessenek a számunkra, ahhoz most kell tanulni a hibáinkból. Most kell fölszámolni a lelki polgárháborús frontokat, most kell leszámolni a populizmussal és a sérelmi nacionalizmussal, ami jelenleg mozgat minket. Újra rá kell jönnünk, hogy a célunk Európa és a jövőnk is.

Jelenleg a Fidesznek tényleg nincs alternatívája. A NER ezért lett kitalálva. A centrális erőtér lényege, hogy csak egy kormányképes erő létezhessen. Közel negyedszázada vergődünk a demokráciával, amit a nagyhatalmak közötti frontvonalak demarkációs vonalának az eltolása eredményeképpen kaptunk (a nyakunkba?). Húsz-egynéhány év kevés ahhoz, hogy valóban a magunkénak érezzük. Mert ahogy a költő mondja: „hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy”. Sajnos azt kell mondjam, hogy aki zsarnokságban lett felnőtt emberré, sosem lesz igazán szabad.