A Mandiner az elmúlt napokban különböző irányultságú véleményformálók cikkeit közölte az elmúlt négy év értékeléséről. A választás után rátérünk a következő, 2014-2018-as ciklusra: egy új cikksorozatban a Mandiner szerzői, bloggerei mondják el, mire számítanak, mit várnak, mit várnak el a következő évektől a magyar politikában.
*
Könnyen lehet, hogy történelmi léptékű hibát követett el a magyar baloldal az elmúlt ciklusban, mely hiba akár évtizedekre is meghatározhatja a magyar belpolitikai életet. A 2010-es pofon után ugyanis a kezdeti ígéretes és lendületes megújulási kezdeményezéseket, a sokk után felbukkanó, helyenként fiatalos, modern kezdeményezéseket villámgyorsan beszippantotta a begyöpösödött pártstruktúra. Eközben a részben a választási rendszerből is következő összefogási kényszert a társadalom számára mára tökéletesen hiteltelen régi arcok vezényelték le. Ráadásul a külső szemlélődőnek olyan nyilvánvaló és nyilvános koncosztozkodással, amelynek gyomorforgató voltát vasárnap újabb méretes kiütéssel honorálta a magyar lakosság.
Merthogy ez is protestszavazás volt, ahogy a rendszerváltozás óta bármelyik. A választók egy jelentős része nem valami mellé, hanem valami ellen tette le a voksát. Az egyedi az, hogy ezúttal nem a kormányt, hanem töketlen balos ellenzékét ítélték ismételten és 2010-nél is keményebb arculcsapással méltatlannak a hatalomra. A hiteltelen személyek mellé ráadásul ezerszer elpuffogtatott panelek társultak − valahogy úgy járva, mint az egyszeri juhász, aki addig kiáltott farkast, amíg megunták az emberek; és amikor valóban megjött, már nem siettek segíteni. Ma a magyarok többsége nem vevő az elvont értelmiségi vitákra, a permanens demokrácia-megmentői szerepre.
Ami nem is csoda. Valódi, mindennapos létproblémákkal küszködik a társadalom túlnyomó része, a krumplilopásoktól kezdve a kifizetetlenül tornyosuló csekkeken át a fejük fölött lebegő lakásvesztésig. Gyakorlati problémákra keresnek gyakorlati megoldást, akár kevesebb szabadság árán is.
És ez az, amit még ma sem ért meg a balliberális értelmiség jó része. Sértődött írások sora jelenik meg a választás után, a népre, a valóban nem kicsit bedarált médiára és választási rendszerre mutogatva. Márpedig valódi megújulási készség hiányában és a régi arcok parlamentbe küldésével tárcán kínálják Orbán Viktornak a történelmi lehetőséget a rendszer konszolidálására.
Amely rendszer koránt sem élvezi a társadalom feltétel nélküli bizalmát, bármit is hozott ki a választás. A kormányzat sok olyan szereplőn és társadalmi csoporton áttaposott, amely ma vesztesnek érzi magát. A jobboldali értelmiség szemét is jól láthatóan csípik a trafik-, a föld-, a kulturális és a közbeszerzési anomáliák, miközben támogathatónak vélik a határon túli magyarságpolitikát vagy a családtámogatási rendszert. Egyrészt-másrészt hezitáltak sokan még vasárnap is. A megosztott szavazat létező alternatívaként lebegett a tábor egy részénél.
De az orbáni „egy a zászló- kommunikáció” végül mindezen ellentmondásokkal is maga mellé tudta állítani a választókat. Mert a Fidesz kilencvenes évekbeli, a beomlott jobboldalra történő benyomulása és az elveszített 2002-es választás után újabb komoly fordulatot hajtott végre Orbán Viktor. Ráérzett, hogy a magyar társadalom a kenyér vagy cirkusz felvetésre habozás nélkül igent mond a kenyérre. A kevesebb szabadságra is, bár fintorogva, de rábólint, ha a mérleg másik oldalán a létbiztonság érzetét, a segítő állam képzetét találják, különösen a rendszerváltás óta térdre kényszerülő, elszegényedő vidékeken. Orbán permanens forradalmi rendszere ma már se nem jobb-, se nem baloldali, hanem a magyar történelmi hagyományoknak tökéletesen megfelelő gondoskodó állam és gondoskodó, egységes párt újjászületése. Amely persze nem a nyugati értelemben vett demokrácia, de nem is keleti despotizmus. Hanem egy kelet-európai, korlátozott és irányított társadalmi struktúra, ami az elmúlt évszázadokban gyakran létezett mifelénk.
A jelek szerint hajlandó ezt az árat megfizetni a magyar társadalom a lassú gyarapodásért és a nemzeti önérzetért cserébe. Amelyek persze egyelőre csak ígéretek, ám Orbán a vasárnapi választással, az elutasított baloldallal óriási esélyt kapott, hogy újabb négy év alatt komoly ellenzék nélkül próbálja mindezt valóra váltani.
Ha szerencséje van, pont egy olyan szakaszban fog ez történni, amikor a világgazdaság elkezd kimászni az évszázad legnagyobb válságából, ami a piaci élénküléssel magával húzhatja az exportorientált gazdaságunkat is. Ha nem baltázzák el, akkor a keleti nyitás hozadékaként megnyílhatnak a régi piacok a magyar mezőgazdaság előtt. Ha Orbán az övéi között is szép számmal jelen lévő és a társadalmat megütköztető idiótákat és ügyeskedőket háttérbe szorítja, ha a valódi problémákra végre valódi és nem kultúrharcos válaszokat ad; akkor nem csak a történelmi esélyt elszalasztó baloldalt, hanem a zavaros, járhatatlan megoldásokat kínáló Jobbikot is hosszú időre margóra szoríthatja.
Ehhez azonban az kell, hogy a következő négy évben véget érjen a permanens forradalom, hogy elkezdődjön végre a párbeszéd az árkok fölött, hogy a többség ne tarolja le a kisebbséget.
A forradalomnak most már Orbán Viktor fejében kell lezajlania. Történelmi esélyt kapott, hogy ne csak számszakilag avagy időtartam tekintetében érje utol a szintén háromszor kormányt alakító Wekerle Sándort és a kormányfői rekorder Tisza Kálmánt, hanem be is lépjen rendszerével a történelem kapuján. Kérdés, hogy képes lesz-e kinyújtani békejobbját a társadalom felé és korlátozni önmagát és rendszerét. Most válik el, hogy több-e egy tehetséges, pragmatikus, jól számító politikusnál.
A társadalom megadta neki élete lehetőségét. Ha nem él vele, a következő nagy saller rá és Magyarországra vár 2018-ban, mert a kapuk előtt már mások is állnak.