A választás előtti utolsó héten a Mandiner különböző irányultságú, meghatározó magyar véleményformálókhoz fordult; rövid, tömör válaszokat kérve tőlük egy kérdésre: hogyan értékelik a 2010-2014 közötti ciklust? Válaszaikat a napokban közöljük.

*

Csunderlik Péter: Hová is jutott a Fidesz?

„Ebben az országban csak a mágnás, a pap és a szamár egzisztálhat. És aki az ezek kedvében jár.” (Debreczeni József Ady Endre)

Nem szeretnék abba a hibába esni, mint azok a totális értelmiségiek, akik kognitív nyelvészként mondják meg a tutit az államközi halgazdálkodásról, posztstrukturalista filozófusként az iráni forradalomról vagy Széles Gáborként Belmondóról, mert ezeknek jellemzően totális benézés a vége. Ezért leginkább csak kultúrpolitikai és történelemszemléleti nézőpontból közelítenék ebben a közírói flekkben.

Nagy általánosságban csak annyit, hogy a 2009-2010 körül már köznevetség tárgyává váló és széles körben lehülyézett Debreczeni Józsefnek igazából szamárháton kellett volna visszatérni a közéletbe illatfelhőben, úgy, hogy azok lengetnek neki pálma- és fenyőággal, de legalább egy wunderbaummal, akik korábban egyezményesen kacagtak aggályain, hogy kétharmad esetén Magyarország Felcsút külterülete lesz.

Előre is golgotai bazaltra vésem, méltatlan lenne, ha a NER-t az elmúlt nyolc évhez mérnénk („Az elmúlt nyolc év iránt lassan már nosztalgiát érzek” by Puzsér Róbert), hiszen pártunk és rendszere olyan, akár a Bon Jovi, csak önmagával mérhető. (További analógia a penetránsan középosztályi Keep the Faith kirobbanó sikere a fiatalkori hajmetál után.) Miután Muhammad Ali bemondta, hogy ő a legnagyobb – mint a NER antréként a NENYI-vel –, nem nézhetjük egy meccsét sem Kótai Misihez képest, mert ez tisztátalanabb képhez vezetne, mint a menetrend szerint jövő szemhéjrepedés.

Nos, a magyar futballnál mélyebbre már csak a Fidesz jutott egykori önmagához képest az elmúlt huszonöt évben. A kilencvenes évek elején farmerkabátban odavetett, elképesztően menő, „a Fidesznek nincs álláspontja a mohácsi csata kérdésében” kijelentéstől – amelyhez foghatót csak Esterházy Pétertől tudok, miszerint „az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban” – eljutni oda, hogy a látszatra egyre inkább Tisza István házelnöki tevékenységét mintának tekintő Kövér László a mohácsi megemlékezést bankározásra-Fuggerezésre használja, integeren illeszkedve Bogár László múltszemléletébe, egyben guminőként amortizálva történelmünket; az nemhogy egy hanyatló ív az elmúlt huszonöt évben, hanem egyenesen egy lefelé mutató egyenes.

Ilyen függvényt csak azok a brazil csatárok produkálnak, akiktől elvált a nejük és inni kezdenek. Államférfijaink utóbbi években tartott „nem leszünk gyarmatra”, „bankározásra” és „muszkavezetősre” kihegyezett néphülyítő és -hergelő beszédei a legkevésbé sem lógnának ki Andics Erzsébet Munkásosztály és nemzet klasszikusából vagy Mód Aladár 400 évének 1951-es kiadásából. Márpedig ez egy polgári párt vezetőitől enyhén szólva tragikus. Vagy végtelenül cinikus, nagyjából annyira, mint a Boldog Csirke bontott szárnyas márka, a címkéjén békemenetelő tyúkokkal.

Amúgy mikor is hallottuk utoljára azt a szót, hogy „polgár”? Pedig egykor akkora varázsszó volt ez, mint a müszi. Fájó nosztalgiával gondolok rá. Hogy a „merjünk nagyok lenni”-től és az „álmok álmodói”-tól eljutottunk a rezsicsökkentésig, mint első számú kormányzati üzenetig és vízióig, annál nincs elkeserítőbb. Mert Széchenyi – „nemzetiség és közértelmesség”, „szabadság és bátorlét” – nem a ki nem fizetett számlákat pakolgatva és a zúgó hűtőszekrényre tekintve sóhajtott föl, hogy „valami nagyobbszerűt”.

Az összevetés különösen húsbavágó, ha felötlik, hogy az első Orbán-kormány idején még Gyurgyák János töltötte be kvázi azt a pozíciót, amelyet most Kerényi Imre, és hogy a Millenniumi könyvtár sorozata helyébe a NEMZETI KÖNYVTÁR lépett (csupa nagybetűvel, hogy ne férhessen el csak úgy akármilyen könyvespolcon). Ez annyira minőségi váltás nekünk, mintha Bácsi Sándorra cserélnénk Maradonát. Kerényire az alkotmányt – köszönet érte Schmitt Pálnak – tuti nem, legfeljebb egy fociskártya-albumot bíznék. Mondjuk azt meg Orbán Viktor nem bízna rá. Ha Szabó Ervin feltámadna, előbb megigazítaná üvegszemét, majd megetetné Imrussal a keménytáblás könyvtárát.

A Kerényi-probléma a NER humánerőforrás-politikai állatorvosi lova. Van erre más szavunk is a magyar eszmetörténeti szótárban, mégpedig a kontraszelekció. Alkalmatlan emberek kerülnek pozícióba, kizárólag a lojalitásuk okán – szól ki a bennem rágódó Németh László. Hogy a tévést előléptetik a nevezetes Cohn-Bendit-riport után, amelyért csak csöndes megvetés járna, míg a Földrajzinév-bizottságot szétkergetik egy a magyar helyesírás – nem bolsevik trükk, hiszen még Vörösmarty Mihály írta az első magyar helyesírási szabályzatot – szabályai nyomán meghozott szakmai döntés miatt. De hosszan lehetne sorolni óvodák pártalapon leváltott igazgatóitól a nemzeti dohánybolt-koncessziók kiosztásáig a történeteket, az elrettentő eseteket. Ha ez így marad, ha továbbra is ez lesz a minta, hosszabb távon felmérhetetlenek lesznek a mentális károk. Az egzisztenciális kényszer önkéntelenül is felfelé igazodást ír majd elő lépten-nyomon a szakmai és emberi integritás rovására minden területen, amelynek köze van az államhoz. A jelenlegi tendencia szerint pedig az állam nem kisebbedik, hanem egyre csak nő, mint Az ötödik elemben a Végső Gonosz. Mindennek a vége pedig a gyomorfekély és a korai értelmiségi szívrohamok. De le is lehet lépni külföldre tanítani.

Mindez csak egyetlen, számomra legsötétebb, kulturális aspektusa a NER-nek. Amit az ellenzék egész négyéves tevékenységéről mondanék, az ráférne egy Donald-rágó papírjára.

Búcsúzónak még Simicska Lajosnak küldöm a következő ciklusra Arany Jánostól a Széchenyi emlékezetét: „Nem hal meg az, ki milliókra költi / dús élte kincsét”.

A szerző történész.