Most, ahogy Doncsev András Pityinger-ügyi államtitkár és Karácsony Gergely vitáját néztem, elgondolkodtam azon, hogy mi is a helyzet a PM-mel. Karácsony Gergely azt kérdezte a félrebeszélő kormánypárti politikustól, hogy „ez most mi volt?” A PM jelenlegi helyzetét áttekintve nekem is ugyanez a kérdésem: ez a pártszakítás, ez akkor mi volt? Az antigyurcsányizmusból elindulva tehát végül Gyurcsány elfogadására kényszerül a PM?

Az egész ugye azzal indult, hogy Bajnai Gordon zászlót bontott majdnem pontosan egy éve. Ekkor még úgy tűnt, a Haza és Haladás, a Szolidaritás és a Milla összefogása, az Együtt 2014 mintegy ernyőszervezetként működve maga mögé tudja állítani a kis és nagy ellenzéki pártokat. Bajnainak először is az LMP-re lett volna szüksége: a fiatal zöldpárt támogatásával a háta mögött komoly előnybe került volna Mesterházy Attilával szemben.

Az LMP azonban megosztott volt a kérdésben. A Schiffer András körüli klikk továbbra is a párt eredeti üzenetét hangsúlyozva elutasított bármiféle együttműködést az ancien regime hajótöröttjeivel, a későbbi PM-es politikusok viszont úgy gondolták, hogy az Orbán-rendszer mihamarabbi leváltása fontosabb minden ideológiai megfontolásnál. A többi már történelem: a kongresszus Schiffer mellé állt, a párt szakadt, a kilépő politikusok új pártot alapítottak, nem adták vissza mandátumukat és csatlakoztak Bajnai Gordonhoz. Az LMP-frakció meg jó pár hónap erejéig odalett.

Az alapvető konfliktusról én már akkor is úgy gondoltam, hogy Schiffernek van igaza. Az LMP egy-két ügyet tudott magáévá tenni: egyrészt a valójában nagyon keveseket érdeklő zöld ügyeket, másrészt a sajnos szintén marginális ügynökügyet. Mostanában Verespatak fontos, de szintén nem választókat tömegesen megmozgató kálváriájával foglakoznak. A pártnak emellett nagyon zavaros antiglob gazdaságpolitikai irányvonala volt/van, ami szintén nem vonzotta/vonzza be se a jobbos, se a balos szavazókat. Az LMP egyetlen vonzereje tehát az volt, hogy friss emberekből állt, akik ugyanúgy elutasították Orbán rendszerét, mint az azt megelőző nyolc év szocialista kormányzását, és nem beszéltek akkora ostobaságokat, mint a jobbikosok. Pontosabban: az LMP-nek még mindig ez a vonzereje.

Az események aztán megint csak Schiffert és a kongresszust igazolták. Bajnai Gordonnak ez a félmegoldás arra volt jó, hogy az LMP fővárosi választóinak valószínűleg jó részét képviselő PM-esekkel behúzta ezeket az embereket választói közé. Ez nem sok ember. Másrészről viszont az önálló LMP-vel már első körben elveszett a nagy, Bajnai-vezette ellenzéki olajfa lehetősége. Innentől kezdve gyenge alkupozícióból kellett tárgyalni a szocialistákkal. A húzóembernek tehetségtelen, bozótharcban mégis ügyes Mesterházy Attila úgy bedarálta az egész bandát, amennyire csak a körülmények engedték. Bajnai nem lesz miniszterelnök, s csak kolonc a nyakán a választásilag – egyelőre – különálló PM. Egy egész komoly, tíz százalékos kolonc.

A PM-esek pedig ott szoronghatnak Bajnaival Dopeman hülyeségei alatt, ünnepelhetnek együtt a talajvízszerűen feltörekvő Gyurcsány Ferenccel és Mesterházy Attilával, dolgozhatnak frakció nélkül a parlamentben. Tolhatják tovább azoknak a szekerét, akik miatt Orbánhoz menekült a fél ország – hogy aztán a kétharmad leépítse a Fidesz önkontrollját, teret engedve a vadabbnál vadabb ötleteknek. Jávoréknak a végén még talán az Internacionálét is el kell majd énekelniük, mint Bajnainak az MSZP kongresszusán. 

Ezek után tényleg csak annyit tudok kérdezni Karácsony Gergelytől: ez most mi volt?