„Álmodás vagy álmodva levés?” (Gire – Törjön testünk!)

Az izlandi Sigur Rós a metalosok egyik kedvenc meditatív jellegű zenét játszó csapata – köszönhetően főként post-rock-jellegű, de egyedi stílusuknak. A Sigur Rós műfajokfelettisége egyértelmű: valódi művészekről van szó, akiknek egy-egy újabb alkotása nem csak az adott séma keretein belül válik értelmezhetővé. Nevezhetjük avantgárdnak is ezt a fajta hozzáállást: utánozhatatlanságra és kategorizálhatatlanságra törekszenek. A nordikus hidegséget szívmelengető csilingeléssel egyesítő Sigur Rós márpedig nem könnyen helyezhető el megszokott sablonokban.

Jónsi Birgisson zenekara azonban az utóbbi időkben mintha kissé megfáradt volna: Valtari című lemezük ugyan szépen szólt, ám hosszú távon nem sok nyomot hagyott a hallgatókban. Gyakori betegsége ez a progresszív rock határmezsgyéjén játszó zenekaroknak: rengeteg példa van a brit Anathemától a lengyel art rock csapatokig az ellaposodásra, az öncélú szépelgésre. Sajnos a Valtarira is jellemző volt, hogy a valóban elbűvölő, éteri dallamok inkább elaltatták, mintsem felébresztették a hallgatót. Lefekvés után kiválóan álomba ringatja az embert, de máskülönben azért kissé unalmas.

A Kveikur azonban visszatérést jelez a korábbi, katartikusabb vonalhoz. A lemez olykor giccsbe hajló szépsége az idézett Gire-dalszövegrészlet „álmodva levését” tükrözi. Álomba ringatás helyett egy angyali álomvilágot kapunk, melynek mi magunk is a részeseivé, utazóivá lehetünk. A Takk című lemez csilingelése vegyül újszerű, jó értelemben vett slágerességgel: kevés emlékezetesebb és magával ragadóbb dalt írtak eddig a Brennisteinn-nél, de az Ísjaki és a címadó dal is felemelő. Keményebb, rockosabb is lett a hangzásvilág a korábbiaknál. Az inkább művészieskedő, mintsem művészi lágyság helyét pedig ismét átvette a katartikusság.

Az izlandi zenekarok mindig hajlamosak voltak elidegenítő hűvösséget csempészni dalaikba – az északiak közül egyébként ők képesek a legtökéletesebb művészi formába önteni nyugtalanságuk tárgyát. Elég csak a Sólstafir nevét említenünk, akik szintén a szépséget vegyítik fájdalommal és sodrással; igaz, a Sigur Rósnál sokkal keményebb, a metalhoz közelebb álló eszköztárral.

A Sigur Rós ellenben igyekszik kilépni a műfaji keretekből: a hagyományos rockzenekaroknál jóval több hangszert vetnek be a cél érdekében. Jón Birgisson énekes-gitáros vonó segítségével játszik gitárján, ahogy alkalmanként Jimmy Page és Roger Waters is tette. Birgisson jóval gyakrabban választja ezt a módszert a különleges hangzásvilág előcsalogatására – játékának hallgatása főleg koncertek alkalmával megy élményszámba.

Az ambientszerű zajongások mellett ezúttal jóval inkább törekedtek a közérthetőségre, a korábbiaknál hangsúlyosabb szerepet kaptak a hagyományos dalszerkezetek. Többször egy képzelt, Hopelandic-re keresztelt nyelven szólalnak meg a dalszövegek. A Kveikur albumon valóban sikerült új világot teremteni: a lemez egységes, jól felépített íve a számokon keresztül mutatkozik be a maga teljességében. A Sigur Rós újra erősebb formájában játszik, érdemes meghallgatni az új lemezt.