„Ez az ideál nem új; ezt világosan mutatta a klasszikus politikai gazdaságtan azon nem megkérdőjelezett előfeltevése, hogy a vita activa célja a növekvő gazdagság, bőség és »a legnagyobb szám boldogsága«. És vajon mi más a modern társadalomnak ez az ideálja, mint a szegények és szűkölködők régi álma, amely álomként vonzó, ám a hülyék paradicsomává válik, mihelyst megvalósul.” (Hannah Arendt)

Semleges nemet teremtenek mesterségesen a svéd nyelvtanban. Megtiltanák a férfiaknak az állva vizelést svéd baloldali politikusok. Semleges nemű öltözőt hoztak létre egy svéd középiskolában, hogy a nemi identitásukban bizonytalan ifjaknak is legyen hol levetkőzniük a tornaórához.

Sokakat bizonyára meglepnek ezek az utóbbi időkből származó hírek, engem sajnos nem. Megvallom őszintén, nekem ezekkel a skandinávokkal kapcsolatban már Ibsen is gyanús volt, aztán jött Hamsun meg Bergman. Az embernek az a jogos benyomása támadt: csoda, hogy egy olyan irdatlanul depressziós népség, mint ezek a skandinávok, még nem követtek el kollektív öngyilkosságot. Aztán rájöttem, hogy ez feltehetően azért van, mert még ahhoz is hülyék. A napfény hiánya, a nyakló nélkül fogyasztott szeszek és a (legfontosabb) a viking kalandozások elmaradása mára végzetes hatással volt a lakosság mentális állapotára. Az évszázadokon át szervezett rablógyilkosság-túrák ugyanis vidám, oldott hangulatot vittek a komor skandináv életbe. Amikor nem űzték éppen, akkor bearanyozta a hosszú téli éjszakákat a legényes gyújtogatásokról és erőszakolásokról szóló történetek elmesélése. Azóta viszont megváltozott a skandináv életmód, ami különös következményekkel járt a mentális állapotukra. De mi a fenti hírek mögötti törekvések eredeti mozgatórugója?

*

Az eredetileg felvilágosult-baloldali PR-eszközként bevetett „igazságosság” – amely sikeresen leplezte a propagandisták meztelen hatalomvágyát – feladattá nőtt: olyasmivé, amit meg kell határozni, hogy kerek legyen a szép új világ. Az évszázados fogalmi-logikai erőlködés az „igazságosság” fogalmának tisztázására csak a vérszegény egalitarizmushoz vezetett, ama szegényes, ám kétségtelenül igaz alapvetéshez, miszerint ami egyforma, az egyenlő – tehát igazságos – is. Ki hitte volna? Mit mondjak, nem tűnik túl eredeti gondolatnak.

Ám az emberek roppant fegyelmezetlen módon különböznek egymástól: bármerre nézünk, a lehető legkülönbözőbbek, és különbözőképpen birtokolnak tulajdonságokat is, csak az értelem van jól elosztva – tudjuk azt Descartes óta. Miután a természet ilyen anarchista módon csúfot űzött az igazságosság eszméjéből, tenni kellett valamit, enyhítendő a károkat. Így született meg a feminizmus, majd pedig – mivel az elmebaj természeténél fogva növekedni vágyik – a gender studies. Persze ne higgyük azt, hogy mindez a gazdag Nyugat dekadenciája csupán. Ó nem. Van ez már nálunk is, meg minden közép-európai országban, bár errefelé még inkább csak mutatóban. Most képzik a szakértőit és a propagandistáit.

Persze nálunk a gendert még felülírja a politikai hozzáállás – lásd Pityinger művész úr pályafutását a liberális baloldalon –; de eljön majd a pillanat, amikor a fejlett Nyugathoz hasonlóan a gender lesz „a” politika. Nálunk ezt is, mint minden mást, átjárja a politikai megosztottság. A nők elnyomását személyesen Orbán irányítja ördögi mosollyal, a háttérben pedig az egyházak eretnek-üldöznek és kárörvendenek. A baloldal meg mindkét nemet jobban szeretné szeretni.

Ahhoz, hogy a gender „tudományok” meghonosodjanak, két – egymástól nem teljesen független – tényező egyidejű jelenléte szükséges: a társadalom általános gazdagságából származó, temérdek szabadidő generálta unalom, valamint az exhibicionista ostobaság fűtötte túlmozgásos aktivitás jelenlétére. Az exhibicionista hülyeség hordozója az az értelmiségi réteg, amely napjainkra hihetetlen létszámban tenyészik minden modern társadalomban.

Az értelmiség alapja, mentsvára, szülőhelye egy ősi, jobb sorsra érdemes intézmény: az egyetem. A kezdetekben azonban az egyetemeken megalázóan kevés tudományt oktattak, ami azzal káros mellékhatással járt, hogy ugyancsak megalázóan kevés professzori állás volt. Ezt az elfogadhatatlan helyzetet megváltoztatandó szaporítani kellett a számukat. A „tudományok” tehát szaporodni kezdtek. Ez a szaporodás az ún. társadalomtudományok között rendszerint úgy történt, hogy valaki kitalált egy pár szót: ezeket eredeti jelentésüktől teljesen eltérő módon kezdte használni, majd tanszéket alapított, és a hátralévő életét tudományos dicsőségtől övezve azzal töltötte, hogy megmagyarázza, mire is gondolt, mikor mindezt kitalálta. A kezdetben egy szobára szorítkozó tudomány egész folyosókat népesített be az egyetemen: hallgatók, doktoranduszok, docensek, professzorok nyüzsögtek mindenfelé, pezsgő élettel töltve meg az intézményt. Klikkharcok tették változatossá a létet, barátságok, szerelmek és gyűlöletek születtek – aki később rátekintett erre, már aligha merte kétségbe vonni a dolog komolyságát.

*

A legtöbb látványos hülyeség valami ésszerűnek tűnő dologból indul, szép példáját adva annak, hogy még a legegyszerűbb cselekedeteink következményeit sem vagyunk képesek előre látni. Amikor Emily Wilding Davison Epsomban a király lova elé vetette magát, már valószínűleg kóros elmeállapotban volt, azonban bizonyára nem gondolt még a gender studies-ra. Normális dolgokat akart – rendhagyó módon – elérni.

Mert az ugye teljesen ésszerűnek tűnik, hogy a nők egyenlő jogokkal rendelkezzenek az igazságszolgáltatás előtt, vagy hogy ugyanazért a munkáért ugyan azt a fizetést kapják. Nem látszott még, hogy ebből az a követelés fog származni: a lányokat is lehessen Jancsinak nevezni és a fiúkat is Juliskának, a gonosz boszorkányt meg nem tudom minek. Ha Emily-nek elmesélte volna valaki, hogy mi lesz mindebből, minden lököttsége ellenére valószínűleg megkíméli a stressztől a nemes paripát és rajta a királyt.

Mára a Nyugat eljutott oda, amit Hannah Arendt „a hülyék paradicsomának” nevez. A nyugati társadalmak már elég gazdagok ahhoz, hogy unatkozzanak, és eléggé unatkoznak ahhoz, hogy kapva kapjanak minden hülyeségen, ami célként kitűzhető és amiért „harcolni” lehet. Ami minket illet, nekünk – a félgyarmati perifériának – az a pechünk: elveszett az angolszász típusú gyarmattartás finom érzéke ahhoz, hogy a helyi ügyeket a bennszülöttekre bízzák, és csak a fontos (értsd: kereskedelem, pénzügyek) dolgokba szóljanak közvetlenül bele.

Minket nem tekintenek annyira gyarmatnak, hogy megengedőek legyenek a bennszülöttek sajátos szokásaival szemben, ezért a fenti fontos dolgokon kívül az összes hülyeséget is ránk erőltetik. Mi több, nagyszerű terepet biztosítunk minden feltűnési viszketegségben szereplő „jogvédő” számára. Otthon az általános elhülyülés okán már nem találnak ugyanis ellenállásra, és – lássuk be – úgy nem az igazi a küzdelem, ha nincsen ellenség.  Helyzetünket súlyosbítja a komprádor jogvédők jelenléte, akik divatból, pénzért, feltűnési viszketegségből, őszinte küldetésvágytól fűtve vagy mindezekért együtt lelkesen helyeselnek a nyugati jogvédők civilizatórikus küldetésének. Annak a küldetésnek, amelynek többek között olyan vicces új szavakat köszönhetünk, mint a „szexizmus” (Köztudott, hogy a magyarban a „szex” szó nem a nemet jelöli, hanem egy – a nemtől nem független – tevékenységet. A vágyott szó talán a „nemizmus” lenne?)

*

A társadalomban betöltött szerepek nemi meghatározottságai évezredek alatt alakultak ki, az adott kultúrára jellemzően. Nem állítjuk, hogy örökök és változtathatatlanok. Az azonban bizton állítható, hogy valamiféle absztrakt „igazságosság” nevében, a jobb eredmény reményében újratervezni őket nem lehet. Súlyos következetlenség azt állítani, hogy a nők társadalmi szerepe eddig csak a férfiak szempontjából volt meghatározva, majd ugyanezzel a mozdulattal követelni, hogy ezentúl csak a nőkéből legyen. A nők férfias viselkedése feminin férfiakat eredményez, aztán majd mehetnek a lányok, asszonyok verekedni a kocsmába.

Nálunk a családban nagyanyám – isten nyugosztalja – csendes asszony volt, ellentétben a nagyapámmal, aki határozottan mondta meg a véleményét és adta ki az utasításokat a család számára a teendőkkel kapcsolatban. Nagyanyám ilyenkor csak bólogatott. Ám soha nem tapasztaltam, hogy a nagyapám olyasmit hirdetett volna ki – fellebbezhetetlenül –, amit a felesége nem akart. Módját lelte, hogy olyan döntés szülessen, amilyet ő akart. Talán az ehhez szükséges diplomáciai érzék és tapintat hiányzik a hölgyek egy részéből, ezért kedvelik inkább a nyílt konfliktust. Pedig az nem jó. Mert vagy a férfi enged és akkor már nem annyira határozott férfi – a nők számára sem –, vagy éles csata alakul ki időről-időre, ami nem viselhető el sokáig.

A modern ember a legközvetlenebbül két kategóriával írható le, ezek pedig a Kierkegaard által leírt „szorongás” és a Heidegger által használt „unalom”. A gazdagság szülte unalom emeli a nemi kérdéseket az érdeklődés homlokterébe, teszi már Freudnál is világot mozgató erővé. Így azután senki nem tudja megakadályozni a modern liberális embert, hogy az agyával ellentétes végén lévő szervével kezdjen el gondolkodni. A régi római mondás szerint akit az istenek el akarnak veszejteni, annak először az eszét veszik el. Ennek igazsága nagyszerűen bebizonyosodni látszik a Svédországból érkező hírek fényében.

A nemek közötti „egyenlőség” kényszeres erőszakolása a világ minden táján aggasztó mentális jelenségekkel jár, ám Svédországban már úgy világít, mint az aurora borealis, az északi fény. Mutatja az utat a többiek számára az elmegyógyintézet felé.