Ott kezdődött a nyolcvanas évek második felében, hogy 35 szimfónia. Dohányzás persze, mondhatni a felnőtté érés kapuja. Cseh Tamás már ott várt a bejáratnál. Aztán bejött közénk, Polimer magnókazetta-testet öltve, s úgy tudtuk róla, hogy jobb ő, mint mi vagyunk. Szinte észrevétlenül vált életünk részévé, mondhatni családtaggá. Valóság nevű nagybátyám. A szerethető antisztár, aki lámpalázas, aki nem gitárvirtuóz, aki alkalmasint saját démonaival vív élet-halál harcot. Aki a dalokért képes mindenét odaadni. Nagyon kevesen vannak, akiknek fenntartások nélkül hajlandóak vagyunk mindent megbocsátani. Faludy Gyurka bácsi, Méhes Marietta, Cseh Tamás, talán csak nekik. Mert számukra a siker csupán az alkotó folyamat mellékterméke, feszélyező körülmény, melyre legfeljebb egy félszeg mosollyal tudtak reagálni. Cseh Tamás és Bereményi Géza egy ember volt. Illetve nem is ember, hanem valami közösen gyúrt, pontosan célba juttatott üzenet. Fogalom. Dal.

Mert Wartburg-Magyarországból a dalok építettek számunkra egy másik világot. Ahol a történelem facsarta, elvtársak irányította alakokban mindannyiunk családi legendáriumának figurái keltek életre. Egy sosem volt személyes, bukásaival is szerethető élettérről dalolt. Huszárokkal, oxfordi diplomás hajléktalannal, felborult borospoharakkal, s az idők áztatta Budapesttel. Éva, Mari, Edit, Irén, és a távolodó vonatok mind ott voltak körülöttünk, mi pedig a peronon állva integetünk saját tovatűnő életünknek.

Cseh Tamás a szocializmustól annyira idegen önreflexív humorral, másutt torokszorító őszinteséggel mutatta meg apáink, nagyapáink küzdelmeit. Azt, hogy honnan hová. Esetenként triviális semmiségek körül forogva, de mindig átélhető őszinteséggel hozva elő a gitár hangjaiból. Nagy varázsló volt; nem tudjuk ma sem pontosan megfejteni, mi volt a titka, de a dalok hatását szinte a bőrünkön éreztük, mert mi magunk is ott voltunk a sorok között.

Később, amikor már szabadon készülhettek filmek, könyvek, amikor ellenőrzés nélkül folyhattak pódiumbeszélgetések, Cseh Tamás és a hetvenes, nyolcvanas évek atmoszférája titoktalanítva lett. A daloknak új viszonyok között kellett bizonyítaniuk. Persze más lett az íze. Finom, pontos, s kissé kiábrándult, ahogy annak lennie kell. Mi mégis a legelső időszak szerzeményeit rejtjük dohányszemcsés zakók zsebébe, hogy mindig közelünkben tudhassuk.

A hetven év most mindenre ürügyül szolgál. Emlékestek, kiállítás, szoborállítás, újraértelmezett zenei feldolgozások. Az emlékezés kötelező körei. Ezekhez már nem lehet a régi természetességgel viszonyulni. Ami akkor és ott született, az megismételhetetlenül Gézáról, Tamásról és rólad szól.