Szárnyát szegték a fából faragott turulnak. Leöntötték a Siófokra áthelyezett Károlyi-szobrot. Sárga festékkel öntötték le Antall József szobrát. (Külpolos, török-örmény epizód: leöntötték a frissen felállított budapesti Atatürk-szobrot is.) Haladunk tovább, lefelé a mindennapi barbarizálódás negatív spirálján: egyre gyakoribbak a szoborrongálások, amelyek leginkább aktuálpolitikai áthallásokkal rendelkező emlékműveket érintenek. Az utóbbi időszakban elharapózó szoborrongálások a politikai közbeszéd folyamatos romlásával párhuzamos jelenségek, amelyek nem függetlenek a hazai értelmiségi elit két évtizede folytatott árokásó csatározásaitól. Amíg a szellem emberei vitriolos billentyűzettel és petíciókkal küzdenek az ellentétes oldali ordas eszmék ellen, addig kint, a terepen a fizikai akció számít. Így szűrődnek le az évszázados konfliktusoktól terhelt közéleti viták a könyvtárszobákkal és megkövült ideológiákkal védett elefántcsonttornyokból a puszta kezek és egyszerűbb elmék világába.

Magyarországon az arisztokratikus, nagypolgári avagy civil mecenatúra csekély mértéke – avagy hiánya – miatt az utolsó 100-150 évben szinte kizárólag az aktuális kormányzó elit, de még inkább a mögöttük álló, épp levegőhöz jutó intellektuális érdekkörök terepe volt a köztéri szoborállítás. A falvak, városok és Budapest közterein álló, politikai töltetű szobrok sokszor már felállításukkor is vitákat váltottak ki (persze csak ha az adott korszak engedélyezte a vitákat); rezsimek és radikálisabb kormányváltások idején pedig mindig akadt egy-egy új potentát, aki a régi rend emlékeinek eltüntetésével és új idolok kőbe vésésével gondolta tovább erősíteni az új hatalom rendjét. Mivel az emberi természet és a hatalom logikája nem változik, a saját történelmünkből pedig nem vagyunk képesek tanulni, ugyanezek a játszmák a rendszerváltással is folytatódtak, egészen a mai napig. Érdemes elolvasni Gasper kolléga korábbi cikkét a Kossuth tér emlékműveiről és történetükről.

Az emlékezetpolitikai dominanciáért folytatott térfoglaló csatározásoknak nyertese nincs (nem is nagyon lehet), vesztese viszont annál több. Vesztes egyrészt saját múltismeretünk és emlékezetkultúránk: képtelenek vagyunk legalább utólagosan közös nevezőkre jutni a félmúlt történelmi dilemmái kapcsán, helyette folytatjuk a gyermeteg kiszorítósdit.

Vesztes a nemzet ízlése is: míg a világ szerencsésebb országaiban organikusan fejlődött tovább a köztéri szobrászat, addig mi – közéleti vitáink tematikájához hasonlóan – leragadtunk a múlt század (illetve az előző századfordulós évtizedek) esztétikai ízlésénél, a pátoszos romantikával kevert neoklasszicizmusnál. Sőt, ha csak leragadtunk volna: inkább jellemző ennek a Monarchia- és Horthy-korszak idején különböző okok miatt még csak-csak megérthető stílusnak az utánzása, vegyítve néhol oda nem illő posztmodern megoldásokkal, silányabb anyaghasználattal. A szocreál időszaka szerencsére régen elmúlt már, de a fentiek miatt nem tudtunk élni a rendszerváltás utáni lehetőségekkel: hiába jött el elviekben a szabadság kora, amikor már kulturális és közéleti cenzúra nélkül lehetett volna emléket állítani saját, a korábbi rendszer által részben megtagadott avagy félremagyarázott múltunknak, alig-alig születtek említésre méltó, korszakos művek a köztereinken. És ez kevéssé a szobrászok, mint inkább a megrendelést leadó, a tervezésbe esetlegesen beleszóló döntéshozók hibája.

Vesztesek vagyunk végül mi is, mert az elmúlt húsz évben rengeteg helyen átalakuló, az átalakulás után pedig akár évtizedekig változatlanul maradó település-központok számos helyen félresikerült köztéri szobraival, felülről elrendelt vizuális környezetszennyezésével kell majd szemeznünk a jövőben.

De talán még a társadalom vizuális kulturális hiányosságairól, a köztéri szobraink minőségéről folytatott vita (szélmalomharc) is előrébb mutató, mint az utóbbi időszakban tapasztalható szoborrongálás-hullám. Tartok tőle, hogy ez egy újabb szélsőséges jele annak, hogy miután a társadalmunk nem tudta minden tekintetben építkezésre fordítani a szabadság adta lehetőségeket, a válságjelenségek és az irányvesztés miatti bizonytalanság össznépi agressziót szült. A közéleti viták elmérgesedésével elszabadultak a romboló ösztönök, legyen szó akár csak a közbeszéd legfelső és legalsó szinteken is folytatott rombolásáról, a verbális és fizikai erőszak terjedéséről – és a kőbe vésett politika, vagyis a politikai töltetű szobrok megrongálásáról.

Nem tudtunk önmagunkkal, saját múltunkkal kiegyezni; nem ismerjük, nem is akarjuk ismerni az értelmezések különböző árnyalatait; nem hallottunk a szobrokra is vonatkoztatható békés egymás mellett élés kívánalmáról és lehetőségéről, vagyis a jótékony türelemről sem. Jöjjön hát az eltérő múltértelmezések rombolása, kerül, amibe kerül, bármivel, ami a kezünkbe akad. Nem tudom, mit érezhet a vandál a tette után, talán valami atavisztikus győzelem-érzést? Pedig nem győzelemről, csak saját civilizáltságunk lassú felszívódásáról állítunk ki ezzel bizonyítványt. Bánthatjuk saját történelmünket és az azt reprezentáló a szobrokat: ők nem fognak két pofonnal hazazavarni bennünket. De hát valahogy csak meg kellene védeni a szobrainkat: talán kordonokat kellene felállítani, elzárva őket saját magunktól. Elzárva magunkat a saját történelmünktől. Nekünk korlát kell.