Első és második bejegyzésünkben sorra vettük az egészségügyi rendszer lehetőségeit – a fő csapásirányok közül az egészségügyi kormányzat a hatékonyság növelését választotta. Alapvetően nem rossz az út, amin elindultak: ha ezekkel az intézkedésekkel jelentősen javítani tudnak a hatékonyságon, akkor a rendelkezésre álló pénzből is tartani lehet legalább a jelenlegi szintet. De mindez csak akkor lesz így, ha bejönnek a tervek, és megfelelő a kivitelezés. Az egyik aggodalomra okot adó jelenség, hogy az egész átalakítás kívülről nézve kaotikus képet mutat. Mintha szokás szerint sok pepecselés után, rendes előkészítés nélkül hoznának meg jelentős döntéseket, aztán utólag próbálnák helyretenni a dolgokat. A munka nagy, a feladat nehéz, ezért nem lehet pontosan megítélni a valós helyzetet, csak remélni lehet, hogy a kapkodás látszata mögött komoly munka folyik.
Egy másik lehetséges veszély a bürokrácia túlburjánzása. A hatékonyságnöveléshez kapcsolódóan elkerülhetetlen új egészségszervező munka elvégzése, amihez természetesen megfelelő szervezet szükséges. Amíg ez a szükséges minimumon marad, nincs is a dologgal semmi baj, de az állami szektor egyik jellemzője a bürokrácia növekedése. Ha például a központi beszerzés adminisztrációjának költsége közel akkora lesz, mint a központosítással elérhető árcsökkenés, akkor az egésznek semmi értelme.
Végül a legkomolyabb veszély az, hogy a hatékonyságnövekedés nem lesz elég az igények és a rendelkezésre álló pénz közti különbség áthidalására. Hiába racionalizálják az ellátást, hiába hoznak más hatékonyságnövelő intézkedéseket, a végén még mindig nem lesz elég a pénz arra, hogy tisztességesen megfizessék az orvosokat és szakdolgozókat, modern eszközöket és műszereket vegyenek, és pontosan kifizessék a számláikat. És akkor mi lesz? Nem, nem fog összeomlani az egészségügyi rendszer. Sőt, EU-s pénzek segítségével szép új rendelők és kórházi szárnyak születnek, amit büszkén mutogatnak majd. De közben kevesebb lesz az orvos (még kevesebb a jó képességű, empatikus orvos), a nővérek száma és jókedve is csökken, a várólisták a messzeségbe nyúlnak, az ellátás egyre olcsóbb módszereket használ, és sok esetben marad el eszköz- vagy gyógyszerhiány miatt. Nem tragikus összeomlás, csak lassú lerongyolódás várható.
Van itt még egy dolog, amiről nem volt szó: a magánegészségügy. Sokan várják a magántőkétől, hogy helyre teszi az egészségügyi rendszert, hogy megoldja az anyagi gondokat. Ez azonban állami keretek közt ugyanúgy a jövő felélése, mint az eladósodás. Egy befektető ma tényleg betesz x milliót, de a jövőben ennek a többszörösét szeretné kivenni nyereségként. A magánegészségügy csak akkor jelent megoldást, ha nem az állami keretek között, hanem azon kívül épül ki, azaz zsebből fizetve vagy magán biztosításból nyújt magán szolgáltatást. Ez a budai elitkerületeken kívül akkor lehet életképes, ha az állami egészségügy annyira lerongyolódik, hogy a középosztály is inkább fizet egy elfogadható ellátás reményében. A betegek átvándorlása az állami ellátásból a magánellátásba már régóta tart, de most kezd jelentős méreteket ölteni. Ha sikerül az állami ellátás romlását megállítani, akkor a magánegészségügy megmarad egy szűk kör kiszolgálójának, ha tovább romlik a helyzet, kialakul egy kettős egészségügyi rendszer. Aki megteheti, az befizeti a magán egészségbiztosítást, és csak az igen költséges beavatkozásokra megy állami kórházba. Aki viszont nem tud magánbiztosítást fizetni, annak marad a fapados állami rendszer. Akár ezzel is el lehet érni az állami egészségügyi kiadások csökkentését, illetve az emberek hozzájárulásának jelentős növelését: az állami fapados rendszer már a jelenleg rendelkezésre álló forrásokból is fenntartható.
