Álmok nélkül nincs élet, nincs társadalom, sőt még politika sincs. Álmok nélkül marad a kegyetlen, pőre valóság: nincs semmi, ami erőt adjon a napi megpróbáltatások elviseléséhez, a nehézségek leküzdéséhez. Mindannyiunknak megvannak a saját álmai, amelyekért hajlamosak vagyunk fogcsikorgatva küzdeni; ezek életünk talán legfontosabb mozgatórugói. Ha nem is mindig a racionális tudás alakjában, de törekvések, érzetek, szimpátiák formájában áthatják egész életünket. De létezik-e „európai álom”?
A közösségeknek is vannak kollektív álmai. Egy elérendő állapot, egy megvalósítandó cél, vagy akár valaminek a tisztázása – mind-mind közösségi álmok. Mindenki ismeri az „amerikai álmot”, amely már több évszázada mozgásban tartja az Egyesült Államok társadalmát és vonzza a bevándorlókat a világ minden részéből. Tartalma nem túl bonyolult: ha keményen dolgozol, ha leleményes vagy, megcsinálhatod a szerencsédet. Már annyi másnak sikerült előtted, vég nélkül sorolhatnánk a példákat, neked miért ne sikerülne. Amerikai rokonom kiválóan fogalmazta meg ezt a maga módján: „Balázskám, Európában mindenki, az állam, az önkormányzat, a család, csak „levenni” akar, de itt nálunk minden azért van, hogy neked sikerüljön!” Persze a legtöbb embernek nem sikerül, de a mai napig ez az álom kimeríthetetlen erő- és inspirációforrás az amerikaiak számára.
Létezik-e hát az „európai álom”? Teljesen biztos vagyok benne, hogy az európai integráció nagy alakjainak volt egy álma, és ez az álom adta az erőt a sorozatos válságok leküzdésére. Emiatt az álom miatt válhatott az integráció hat állam formálódó közös piacából huszonhét ország többé-kevésbé kiforrott politikai közösségévé. Ez az álom – mint a többi – nem túl bonyolult, két szóban összefoglalható: béke és jólét. Az európai gondolkodók természetesen már a 19. században elkezdték – egyfajta utópiaként vagy vágyálomként – ezt az álmot álmodni, elég csak Kant, Constant vagy Coudenhove-Kalergi műveire gondolni.
Két világháború kellett ahhoz, hogy a politikai döntéshozók is belássák, érdemes ezért az álomért politikai szinten, együttműködve küzdeni. Így született meg először az Európa Tanács, majd a gazdasági integráció laboratóriumaként az Európai Szén- és Acélközösség, és végül a közös piac megteremtését célul kitűző Európai Gazdasági Közösség. Az álom mozgásba lendült, és vitte magával, noha néha kátyúkkal teli utakon az integrációt; egy fél évszázad alatt pedig megvalósult az, amire korábban még gondolni sem mertek; az európai nemzetek egymással együttműködve olyan politikai és jogi kereteket teremtettek, mely a béke és prosperitás sosem látott időszakát hozta magával.
Az európai álom tehát beteljesült, generációk nőttek fel úgy Nyugat-Európában, hogy az európai nemzetek összeütközéseiről csak történelemórán, esetleg szüleik vagy nagyszüleik visszaemlékezéseiből hallottak. A francia-német ellenségeskedés helyét átvette a közös bulizás a különféle Erasmus-rendezvényeken. A nélkülözés, a hiány pedig egyenesen értelmezhetetlen számukra, hiszen minden adott és elérhető, a jó éttermektől a jó egyetemekig. Nyugat-Európa a saját álmát élte az elmúlt évtizedekben, és ebben akartak részesedni a szovjet elnyomás alól kiszabaduló kelet-közép-európai nemzetek is minden igyekezetükkel, akár még érdekeiket is feladva.
A 2008 óta tartó gazdasági válság azonban nagyon kellemetlen ébredést hozott. Egyre biztosabban látható, hogy az „európai álom” a szemünk előtt hullik darabokra. Ez a felbomlás elsőként a fiatalokat érintette: nekik a legnehezebb munkához jutniuk, egzisztenciát teremteniük, azaz önálló életüket, saját álmaikat elindítaniuk. Ami a szüleiknek természetes volt, mondjuk például a felsőoktatás vagy a munka világa terén, azt mostanában már nem lehet adottnak venni. Nőnek a tandíjak, változik az oktatási struktúra, néha egész területeket és művelőiket, például a bölcsészettudományokat és bölcsészeket nyilvánítják egyszerűen piacképtelenné, degradálva őket a társadalom szemében. Munkát találni egyre nehezebb, a fiatal munkavállalók egyre kiszolgáltatottabbak, a határozatlan idejű szerződés pedig csak álom. A fiatalok elbizonytalanodását és reményvesztettségét látva szüleik és családjaik is fokozatosan kiábrándulttá válnak, és ezzel az „álomvesztés” végiggyűrűzik az európai társadalmakon.
Ezek az évek ezért a kellemetlen ébredésről, és az álmok elvesztéséről szólnak egész Európában. Ez jelenleg elsődlegesen a periféria országait érinti, Dél- és Kelet-Közép-Európát – csak példaként: tömeges elszegényedés Spanyolországban, Görögország gazdasági összeomlása, olasz pénzügyi kötéltánc, unorthodox gazdasági-politikai kísérletek Kelet-Közép-Európa szerte – de az előbbi jelek már az integráció magjához tartozó társadalmakban is érzékelhetőek.
Valahogy tehát meg kellene próbálni újraálmodni Európát, tanulva a mostani tapasztalatokból. Ez lenne a legsürgetőbb európai feladat. De, hogy pontosan hogyan, erre a kérdésre nem látszik a válasz. A politikusok a vég nélküli tárgyalásokkal, a közgazdászok a számokkal és a kamatlábakkal, a jogászok pedig a paragrafusokkal vannak elfoglalva, de az álmok, azok már senkit sem érdekelnek.
