„A tanulatlan emberek csak alakjukban különböznek a vadállatoktól.” (Kleanthész)
Az utolsó jelentkezés óta a front viszonylag csendes, hiszen a közoktatási törvényt csak ezután terjesztik be és vitatják meg. A legvadabb csaták majd akkor következnek. A haditudósító csak elővédharcokról tudósíthat – azonban olyanokról, melyek bizonnyal a legvéresebb küzdelmek terét jelölik ki.
Egykor régen, szinopei Diogenész Athénba érkezve elhatározta, hogy Antiszthenésztől fog tanulni. A hírhedten mogorva bölcselő azonban többször is elkergette, végezetül bottal el is verte a makacs jelentkezőt, aki azonban a következő alkalommal Antiszthenész legnagyobb meglepetésére maga is egy bottal jelent meg, melyet egyből át is nyújtott a mesternek a következő szavak kíséretében: „itt van, verj meg vele, akkor is a tanítványod leszek!” A lelkesedéstől meghatódott mester végül tanítványává fogadta az igyekvő nebulót.
Így ment ez vagy 2500 évvel ezelőtt. A tudásvágy legyőzött minden akadályt, mert a tanítványok vágytak a tudásra. A bot ma is elkelne, azonban ellenkező okból: nem azért, mert tanulni akarnak, hanem azért, mert nem akarnak. Sokan vannak – talán a többség –, akik nem nagyon akarnak tanulni. A velük – vagy értük – folytatott csata, amint az várható volt, az oktatási kultúrkampf központi hadszíntere lesz. Mostanában még csak szórványos lövöldözés hallható, de ne legyenek kétségeink: nemsokára bevetik a rasszizmus vádjának nehéztüzérségét is, mert mit tagadjuk: a problémás gyerekek jelentős része cigány lehet. Hagyjuk meg azonban a jövő ezen csatáit a jövőnek, és nézzük, mit is sikerült a távol lévő Mohácsi Viktória helyett fellépő Osztolykán Ágnesnek mondania.
Az egyébként LMP-s színekben szereplő képviselőnőnek az a problémája, hogy az új NAT azt a hihetetlen eszmét tartalmazza, mely szerint a különböző képességű gyereket különböző módon kell tanítani; s hogy ez technikailag kivitelezhető legyen, különböző osztályokba, tagozatokra, iskolatípusokba kell járatni őket. Ha a kérdést így teszik fel, akkor százból száz ember azt mondja, hogy ez így teljesen logikus és helyes eljárás. Egészen más azonban a leányzó fekvése, ha a dolgot az egyenlőség oldaláról közelítjük meg. A követelés az egyenlőség dogmájából fakad, és azt írja elő, hogy mindenki – függetlenül alkalmasságától, magatartásától, vagy bármi mástól – igényt tarthat az „egyenlő” elbánásra is. Tehát ha Pistike veri, rugdossa osztálytársait, elveszi uzsonnájukat és minden mást, amihez kedve szottyan, visszaélve azzal, hogy 10 évvel idősebb náluk, a síró gyerekeknek el kell magyarázni, hogy Pistikének nehéz gyermekkora van – otthon verik –, és most már nekik is nehéz gyermekkoruk van, mert Pistike veri őket – ez az egyenlőség, amely helyes, ugyebár.
E tökéletesen életidegen dogma következetes alkalmazása olyan helyzetet teremt, mintha ugyanazon verseny keretében és ugyanazon az útvonalon indulna a Ferrari, a Trabant és Pista bácsi a trágyás talicskával – mondjuk ő délután már inkább keresztbe. A verseny lényege az lenne, hogy ki marad életben a végére. Az elmúlt évtizedek liberális oktatáspolitikája szerint viszont csak és kizárólag ilyen versenyeket lehet rendezni.
A szegregáció természetesen a liberális oktatási elvek keretei között is kialakul, csak pénz kell hozzá. Egyre többfelé hoznak létre alapítványi iskolákat, ahol minimális, vagy nem minimális tandíjat kérnek, ez azután kiválogatja a mezőnyt. Nagyszerű ez azért is, mert a jogvédőknek is van hová járatni a gyerekeiket. Akinek verték már meg a gyerekét az uzsonnájáért vagy a mobiltelefonjáért, az tudja miről beszélek. A megvizsgálandó kérdés már csak az, hogy ha a pénz szegregál, az vajon igazságosabb-e? Erősen hajlok arra, hogy korántsem.
Az integrációs modell a magyar közoktatás Waterlooja. Mikor kitalálták – illetve másolták külföldi modellekről –, akkor is ostobaság volt, és a gyakorló pedagógusok tiltakoztak is ellene. Valaha a 85 IQ alatti gyerekeket kötelezően a kisegítő iskolába (népies nevén: gyogyó, PC nevén: fejlesztő osztály) küldték, ma már a 70 IQ-val rendelkezők is alkalmasak a „normál” iskolára, ez nyilván a felhozatal minőségére utal. Ahogyan elnézi az ember azokat a fiatal párokat, ahol a szülők összesített IQ-ja maligánfoknak is kevés, lesz ez még rosszabb is. A legnagyobb probléma azonban nem is velük, az egyszerűen butákkal van.
A legnagyobb probléma a deviánsokkal van. Az iskolai deviancia elharapódzásának valószínűleg kevesebb köze van a genetikához, mint az oktatási módszerekhez és a családokon belüli viszonyokhoz. A tökéletesen eszköztelenné tett pedagógusok számára megoldhatatlan feladat a rend fenntartása az osztálytermekben, márpedig – és ebben senki nem kételkedik – a rend és fegyelem a sikeres munka előfeltételei. Miután a testi fenyítés lehetőségét egy tökéletesen életidegen humanista illúzió nevében elvetették, azt követelik a szerencsétlen, nagyrészt kontraszelektált oktatási munkásoktól, hogy tanári és emberi tekintélyük révén tartsák fenn a rendet és fegyelmet, és tegyék mindezt egy olyan világban, amelyik lényegének, konstitúciós elvének tartja a tekintély elvetését. Az eredmény az, hogy az órák nagyobb részét a fegyelem helyreállításával kell tölteni, ami különös fényt vet arra a vitára, hogy vajon kell-e növelni a tanórák számát és az átadandó ismeretek mennyiségét.
Osztolykán Ágnes másik kifogása, hogy az új törvény 16 évre szállította le a tanköteles kort, továbbá ellenzi a buktatást is. Valóban nehéz elfogadni, hogy a zsendülő szakállú tizenhat éveseknek miért kell kimaradni az ötödik osztályból és miért nem maradhatnak még két évig – mindenkinek jobb lenne, főleg a valódi ötödikeseknek, akik így sok érdekes tapasztalattal lesznek gazdagabbak kissé túlkoros osztálytársaik révén. Az iskola az életre nevel ugyebár, és hát ez az élet. Valamikor régen – mondják – korábban haltak meg az emberek. Ezért – hogy a produkció ugyanakkora legyen – korábban el is kezdtek dolgozni.
Egy hétköznapi szakma elsajátítása nem igényel túlságosan elmélyült teoretikus ismereteket. Olyan tudást igényel, amelyik nem nagyon sajátítható el kézikönyvekből (ha el lehetne, a megfelelő irodalom tanulmányozása után mindannyian magunk építenénk házunkat és csiszolnánk sírkövünket), hanem sokkal inkább a mesterségnek egy avatott mester vezetésével való gyakorlása során tanulhatók meg, és minél hamarabb kezdik, annál jobb. Itt a „gyermekmunka” elítélendő volta szokott érvként felmerülni, és mindenki szemei előtt meg is jelenik a szőnyegszövödében dolgozó, kizsákmányolt indiai tízévesek képe, vagy más szalagmunkát végző gyerekeké. Egyrészt azonban nem élünk ott, másrészt pedig a szalagmunka tulajdonképpen felnőtteknek sem való, ha már a kizsákmányolásnál tartunk. A szakma tanulásának volt/van egy elfogadott, az évszázados gyakorlat által igazolt módja, melyet az elmúlt évtizedek liberális oktatási ámokfutása eltörölt, és a helyébe nem állított semmit, csak lózungokat. Innen nézve a 16 év is oktalan kompromisszumnak tűnik – bár kétségtelenül a helyes irányba –, nyugodtan lehetne a tanköteles kor, mint volt is, 14 év.
Mert a két dolog, a fegyelmezés és a tankötelesség itt összeér. Minél túlkorosabb az adott gyerek, annál kevésbé fegyelmezhető a jelenleg elfogadott eszközökkel – de ne csüggedjünk, mert egy jó szakképzés keretében megbízhatunk az isteni nép ösztönös pedagógiai érzékében, amellyel kordában tudja tartani a rábízott inasokat. Lehet, csengeni fog kicsit a fülük, de deviánsak nem lesznek, az bizonyos.
