Mára evidenssé vált, hogy mennyire fontos egy szakmai szöveg írásakor a források pontos megjelölése és a korrekt irodalomjegyzék. Egy emberként ítéli el a plágiumot az egyetemi professzor, és az, aki már bekötött, védésre kész formában találkozott először saját szakdolgozatával, ne adj' isten, disszertációjával.

  Arról is hallhattunk eleget, milyen szankciókat vonnak maguk után a pontatlan, vagy akár teljesen hiányzó forrásmegjelölések. Sok szó esett a Testnevelési Egyetem 1990-es évek eleji szabályairól és gyakorlatáról, mi kíváncsiak voltunk, mi lehetett a helyzet máshol. Mennyire szigorúan érvényesítették a hivatkozási rendet? Anakronisztikus-e a mai gyakorlatot kérni számon a rendszerváltás utáni tudományos szabadpiac aranyásóin?

  A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen (BKE), azaz a mai Corvinus Egyetemen tizenhat, az 1990-es évek elején született kisdoktori értkezést futottunk át, terjedelmüket, belső felépítésüket, hivatkozási gyakorlatukat, valamint irodalomjegyzéküket vizsgálva.

  A megnézett disszertációkat 1990 és 1994 között írták, a legtöbbet 1992-ben. A munkák között, már csak a törzsanyagot törzsszöveget – tehát bevezetés elejétől az összefoglalás végéig tartó részt – tekintve is akadnak komoly eltérések. A legtöbb írás 110-160 oldal terjedelmű, azonban akadnak köztük lényegesen rövidebbek és hosszabbak is. A legrövidebb doktori Tóth Ilona 1992-es keltezésű, 41 oldalas munkája, míg a leghosszabbat László Csaba, a Medgyessy-kormány pénzügyminisztere írta, szintén 1992-ben, röpke 479 oldalt (csak az irodalomjegyzék 19 oldalt tesz ki).

  Belső felépítésüket tekintve már lényegesen egységesebb a kép. A már általános iskolában megtanult bevezetés-tárgyalás-összefoglalás hármast alkalmazta egy-két kivétellel mindenki. A doktorik rendszerint fejezetekre és alfejezetekre tagoltak, általában hármas szintű tagolással.

  És akkor a forrásmegjelölésekről. Egységes, mindenki által követett sémáról nem beszélhetünk. Semeginé Tariszka Éva 1991-ben benyújtott doktorijában komplett bekezdések szerepelnek más művekből átemelve. A szerző ugyan idézőjelbe tette ezeket, viszont lehivatkozni már elfelejtette őket. A disszertáció opponensei bírálatukban külön fel is hívták a szerző figyelmét arra, hogy „ha idézünk, akkor a lap alján meg kell jelölni a pontos forrást”. Ezen az egy kirívó példán kívül a többi munkában a – jelölten – szó szerint átvett részeknél a forrásmegjelölés is megtalálható.

  Ma már legkésőbb az egyetem/főiskola első évfolyamán megtanítják, hogy nem csak a szó szerinti idézeteket, de az átvett gondolatokat is le kell hivatkozni. A komolyan vehető felsőoktatási intézmények komolyan vehető tárgyainál már egy egyszerű szemináriumi dolgozat esetén is 0 pont, ha hiányoznak a szövegközi hivatkozások.

  Nagyon úgy tűnik azonban, hogy erre nézve sem voltak egységes elvárások a '90-es évek elején a BKE-n. Négy munkában semmilyen szövegközi hivatkozást sem találtunk. Gurmai Zita MSZP-s EP-képviselőnő meg is magyarázta az A magyar animáció piaci kérdései című, 1991-es, 62 oldalas disszertációjában, hogy miért hiányoznak a hivatkozások: mint írja, a témához nem volt elegendő mennyiségű és megfelelő mélységű szakirodalom, csak „felszínes újságcikkekre” hagyatkozhatott, ezért inkább a személyes kutatómunkára helyezte a hangsúlyt. Elképzelhető, hogy 1991 előtt nem nagyon voltak animációs filmekkel kapcsolatos érdemi publikációk Magyarországon, azonban külföldi szakirodalmat egészen biztos lehetett volna találni a témához. Érdekes azonban, hogy az összesen öt nagyobb fejezetet tartalmazó – alfejezetekkel tovább van tagolt – munka első fejezetében egyes részeket idézőjelben tüntet fel. Ezek el is vannak látva rendesen indexszel, mégse hivatkozza le őket. A későbbiekben már nem fordul elő semmilyen forrásmegjelölés, még irodalomjegyzéke sincs a dolgozatnak.

  A többi tizennégy munkánál eltérő sűrűséggel ugyan, de voltak szövegközi forrásmegjelölések. Több különböző, ma is elfogadott és használt jelölést alkalmaztak a szerzők. Csermely Ágnes 1994-es disszertációjában a hivatkozandó rész után rögtön zárójelben feltünteti az adott forrás szerzőjét és a kiadás évét, ami alapján aztán a hátul található irodalomjegyzékből kikereshető pontosan az adott könyv vagy cikk – pl.: Branson (1976). Ugyanezt a módszert alkalmazta László Csaba is Az államháztartás rendszere  című disszertációjában, de ő a szerző és az évszám után még azt is odaírta, hogy hányadik oldalon található meg a hivatkozott rész – pl.: Weber 1987., 216. old.

  Ennél a módszernél sokkal inkább elterjedtebb volt, hogy az adott szövegrész után zárójelben azt a számot tüntették fel, ahányadik helyen a hozzá tartozó forrás az irodalomjegyzékben szerepel. Huszár András 1993-as doktorija már a mai lábjegyzetelési gyakorlatnak megfelelően jobb felső indexbe helyezi a hivatkozás sorszámát, majd a lap alján egyből meg is jelöli a forrást.

  Doktoriknál, diplomamunkáknál, de különböző versenydolgozatoknál is elvárt, hogy a téma feldolgozása során minél szélesebb körben dolgozzon fel forrásokat a szerző, beleértve a nemzetközi szakirodalmat is. Két ember kivételével mindenkinél voltak külföldi munkák is feltüntetve, Huszár András Származékos indexügyletek című értekezésénél 72 megadott forrásból 68 angol nyelvű. Iskum Miklósnál csak magyar nyelvű felhasznált irodalom szerepel. Gurmai Zitánál hiányzik az irodalomjegyzék, mint feljebb olvasható, „felszínes újságcikkek” helyett a személyes kutatómunkára helyezte a hangsúlyt, dolgozatához hét mellékletet is csatolt.

  Az irodalomjegyzékben feltüntetett művek megjelölése se egységes. Könyvek esetében a legtöbb helyen a kiadó székhelye vagy a kiadás éve hiányzik. Cikkeknél csak elvétve vannak oldalszámok feltüntetve. Ezek ma mind hibás hivatkozásnak számítanának – mintha nem is lennének.

  Úgy néz ki, az átmenet éveiben nem voltak következetesen érvényesített elvárások a doktori disszertációk hivatkozásaival szemben (az említett értekezések mindegyikét elfogadásra javasolták az opponensek). Ezeket a munkákat legépelni már önmagában is nagy, a mai szövegszerkesztésnél összehasonlíthatatlanul nagyobb munka volt. Ha félreütött valamit az ember, csak nagyon nehezen vagy sokszor sehogy sem lehetett javítani. Ennek ellenére, mint ahogy azt a példák is mutatják, meg lehetett oldani a szövegközi hivatkozásokat. Ha nem is lábjegyzetként, de egyéb módokon, például zárójelben az adott szövegrész után feltüntetve a forrást. 

  Nagyon reméljük, hogy a köztársasági elnök lemondásához vezető botrány hatására a magyar lesz Európa Legszigorúbban Hivatkozó Nemzete. Ezt neveznénk csak pozitív externáliának.

  (A poszthoz felhasznált háttérkutatásokat 2012. február 3. és 6. között végezte kollégánk – köszönet érte. Amikor legutóbb az egyetem könyvtárában járt, nem találta a polcokon a dolgozatokat.)