Van azonban egy dolog, amit ifjúkorom óta sohasem tudtam megérteni. Sohasem tudtam megérteni, honnan a csudából vették az emberek azt a gondolatot, hogy a demokrácia bizonyos vonatkozásban ellentmond a tradíciónak. Nyilvánvaló, hogy a tradíció nem más, mint időben kiterjesztett demokrácia. Jobban bízik a közfelkiáltásban, mint valami önkényes irományban.
Az az ember például, aki valamelyik német történészt idézi a katolikus egyház ellenében, szigorúan az arisztokráciára hivatkozik. Egyetlen szakértőre hivatkozik a tömeg rettentő tekintélyével szemben. A legendát rendszerint a falu népének többsége szerzi, szóval azok az emberek, akik épelméjűek. A könyvet rendszerint a falunak az az egyetlen embere írja, aki bolond.
Mindazok, akik a tradíció ellen azt hozzák fel, hogy a múltban az emberek tudatlanok voltak, hangoztassák csak ezt a véleményüket a Carlton Klubban (konzervatív politikai társulás, Wellington herceg alapította 1832-ben), és tegyék hozzá, hogy a szegénynegyedek választói tudatlanok. Nem hiszünk nekik. Ha nagy jelentőséget tulajdonítunk a közönséges emberek egyöntetű véleményének a napi kérdésekben, semmi okunk rá, hogy fitymáljuk azt, amikor történelemről vagy meséről van szó.
A tradíciót úgy is meghatározhatjuk, hogy az nem egyéb, mint a választójog kiterjesztése. A tradíció annyit jelent, hogy megadjuk a választójogot a legmélyebbre szorult társadalmi osztálynak: az őseinknek. Ez a halottak demokráciája. A tradíció nem hajlandó alávetni magát annak a csekély számú és pökhendi oligarchiának, mely azokból áll, akik a véletlen szerencse folytán még itt vannak közöttünk. Minden demokrata tiltakozik az ellen, hogy valakit megfosszanak a jogaitól csak azért, mert a sors úgy hozta, hogy megszületett; a tradíció viszont tiltakozik az ellen, hogy az embert megfosszák jogaitól csak azért, mert a sors úgy hozta, hogy már meghalt.
A demokrácia azt tanítja nekünk, hogy ne mellőzzük a jó emberek véleményét, még akkor sem, ha az illető az inasunk; a tradíció azt kéri tőlünk, hogy ne mellőzzük a jó ember véleményét, még akkor sem, ha az illető csak az apánk. Én magam semmiképp sem tudom elválasztani egymástól a demokrácia és a tradíció gondolatát; számomra nyilvánvaló, hogy a kettő egy és ugyanaz. Gyűléseinken ott lesznek a halottak is. Az ókori görögök kővel szavaztak; ők majd sírkővel fognak szavazni. Egészen szabályszerű és hivatalos eljárás, mert a legtöbb sírkövön, csakúgy, mint a legtöbb szavazócédulán, rajta van a kereszt.
Épp ezért előre kell bocsátanom, hogy ha volt bennem valaha részrehajlás, mindig a demokrácia, vagyis a tradíció javára voltam részrehajló. Mielőtt még bárminő elméleti vagy logikai fejtegetésbe kezdenék, elégedetten vallom be személyes elfogultságomat; mindig is több hajlandóság volt bennem, hogy a keményen dolgozó átlagemberek tömegének higgyek, mint annak a fura és lármás irodalmi társaságnak, melyhez magam is tartozom. Sőt, azoknak az embereknek, akik az életet belülről látják, még képzelődéseit és előítéleteit is többre becsülöm, mint akár a legvilágosabb bizonyítékait mindazoknak, akik az életet kívülről látják. Mindig is jobban bíztam a vénasszonyok meséiben, mint vénlányok által elém tárt tényekben.
*
(G. K. Chesterton: Igazságot! Szent István Társulat, 2004, Budapest, 66-68.)