Turner: Gőzhajó a hóviharban
Távol vagyunk már a tavalyi tavasz kétharmados eufóriájától, és az arról zengedező dagályos kifüggesztményektől. Távol vagyunk már a válság előtti évek pannon pumás délibábjától. Távol vagyunk már az Európa nyugati feléhez történő gyors felzárkózás álmától, ami az elmúlt húsz év jobb időszakaiban mégiscsak fogyasztásra, s a kétezres években hitelfelvételre sarkallt széles tömegeket. Az ábrándoktól távol csak a kiábrándultság lehet a miénk, takaréklángra állított reménnyel és az azt tápláló jolly joker mondattal: lehetne ennél még rosszabb is.
Az meglehetősen erős, hogy immár a nemzedékünkhöz tartozó barátainktól, szeretteinktől hallhatjuk viszont apáink és nagyapáink rezignált életbölcsességét: nekünk már nem lesz jobb, de talán majd a gyerekeinknek...
Vajon miért van az, hogy a kádárizmus után immár másodszor egy elviekben szabad, önmagáról felelősséggel dönteni képes Magyarország nullázza le magát? És erről nem az Orbán-kormány tehet, illetve időarányosan öt és fél év mégiscsak az övék volt az elmúlt 21 évből; politikai, gazdaságpolitikai téren pedig hm, nehezebb megbecsülni a rájuk háruló felelősséget.
De ha hisszük, hogy az államadósság, bármifajta adósság növekedése a rossz út, és annak lefaragása az egyetlen jó irány, akkor vegyük figyelembe Orbánék első kormánya 62-ről 53 százalékra vitte le az államadósságot, és a második Fidesz-kormánynak 82 százalékról kell elindítania az államadósság lefaragását, egy év alatt – tudjuk milyen módszerekkel – el is jutnak 73 százalékig, majd a napokban jött a hír: az államadósság újra 82 százalékon áll, nagyobb részt a forint gyengülése, kisebb részt új tranzakciók miatt.
Bármikor, amikor a kormányzat gazdaságpolitikai lépéseit figyeltem, próbáltam a naponta bejelentett, elhintett, kiszivárgó, néha következetes, néha pedig egymásnak ellentmondó intézkedések mögött meglátni a nagy egészet. Az ország szuverenitásának visszaszerzése, és ezzel párhuzamosan a befagyott gazdaság újraindítása volt talán az alapvetés, ami mellé jobboldali gazdaságpolitikát próbáltak összeállítani. Az ország mozgásterének növelése, az államadósság drasztikus csökkentése, a munkahelyteremtés és a munkaképes, de dologtalan rétegek legalább egy részének munkára fogása helyes célok. Ha ezek a fő elvek, azokkal minden, hazánknak legalább szerény kibontakozást kívánó józan elme egyetérthet. Ha a nagyra nőtt, de gyenge államból kicsi, de erős szervezetet tudnak létrehozni, ha az állam piaci alapon is finanszírozni tudja magát, ha a munkahelyteremtésre képes vállalkozókat, vállalkozásokat segíti (vagy legalább nem akadályozza) a kormányzat, akkor jó úton járunk – szólt az elméleti alapvetés az elmúlt másfél évben.
A valóság azonban erősen közbeszólt az utóbbi hónapokban: a forradalmi lendület, a manyupok lenyelése, az unortodox gazdaságpolitikai megoldások ellenére egy jó év alatt nem hogy a Kánaán nem jött el, még a növekedés csírája sincsen meg. A válság őszi hulláma eltörölte a még felfedezhető rendezőelveket, jöttek a belebegtetett, esetleg egy lendülettel is fogadott újabb adók avagy adóemelések, a fonalat pedig szépen elvesztettük. A Világbank prognózisa szerint jövőre 0,5 százalékos lesz a GDP-bővülésünk, amivel Magyarország növekedése a leglassabb lesz a tíz volt szocialista uniós tagállam között.
Ami működik, az a külkereskedelmünk, az ipari, főleg autóipari exportunk, bár ez is negatívan változhat, ha Németországban kicsit megzökken a gazdaság jövőre. A jó külkereskedelmi teljesítmény viszont még elég messze van a saját tengelye körül forgó ország álmától. Most az álommal tökéletesen ellentétes a helyzet: szinte csak az működik Magyarországon, aminek köze van a globalizált világhoz. Ami azon kívül van: zsákfalvak, zsákmegyék, zsákország.
Minden körülmény optimális együttállása esetén működött volna a Matolcsy-modell. Most viszont minden drasztikus átrendezés ellenére sem indult be a gazdaság. A svájci frank hazai és nemzetközi okokra egyaránt visszavezethető, nyomasztó megdrágulása hazavágta a fogyasztás bővülésére alapozott terveket. Hogy ki a felelős ezért? A Jobbik szerint a gonosz kormányok meg a gonosz bankok. Én hozzátenném még a devizahitelt felvevő embereket is (köztük saját magamat), hiszen senki nem erőszak hatása alatt vett fel hitelt. A felelősség közös. A kormány drasztikus eszközökkel vágta át a gordiuszi csomót: az átmeneti árfolyamrögzítés bevezetése láthatóan nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, maradt hát egy még huszárosabb megoldás: a 180 forinton történő végtörlesztés, s utána a vízözön. Idézet az Origo nem cáfolt értesüléseiből: „A lovasberényi kormányülés részleteit ismerő forrás szerint a felvetés vitájában a miniszterelnök és Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter is azzal érvelt, hogy ezért a célért érdemes felvállalni a kockázatot. A miniszterelnök a vitában többször is egyértelművé tette, hogy a kormánynak gyakorlatilag nincs vesztenivalója, a külföldi tulajdonú bankok így is, úgy is elkezdték már kivonni forrásaikat (ezt a parlamenti beszédében is elmondta), ha viszont bejön az intézkedés, sikerül visszaterelni a forint felé az adósokat.” Az Index akkoriban írt az igazságügyi tárca jelentéséről, amely alapján a végtörlesztési javaslattal egy olyan mértékű beavatkozásról van szó visszamenőleges hatállyal a polgári szerződésekbe, amit akár a magyar Alkotmánybíróság, akár az Európai Bíróság szinte biztosan elfogadhatatlannak minősít majd. Amit most a frankhitelesek nyerhetnek, s ami a kormány rég áhított mozgásterének bővülését eredményezi, az néhány év múlva – szó szerint – kamatostól hullhat majd vissza a kormányra, de végső soron egész Magyarországra. A nagybankok egy része és a baráti Ausztria máris gőzerővel nyomul Brüsszelben a magyar kormány döntése ellen.
Kétharmada ellenére a hazai és nemzetközi realitások gúzsba kötötték a kormányt. Orbánék látják a végzetes bajokat, és minden skrupulus nélkül bedobnak mindent, ami szerintük a helyzet javulását szolgálhatja, feláldozva nemzetközi, amúgy is kritikus megítélésüket, talán saját politikai túlélésüket is? Aki szabadságharcot hirdet, annak vagy nagy győzelmet kell aratnia, vagy pedig menthetetlenül elbukik. A másfél év óta tartó, megállíthatatlan lendülettel nagyívű végcélokat jelöltek ki, de mi történik akkor, ha a végcél zsákutcának bizonyul? „A politika az erkölcsileg és fizikailag lehetséges művészete”, „a politika hajózás, végcél nélkül” – írja Molnár Attila Károly Oakeshott filozófiájáról. Ha már viharban kell hajóznunk, és van egy kellő felhatalmazással rendelkező kapitányunk, vajon hol tudjuk meghúzni a határt a szükséges merészség és az oktalan vakmerőség között? Hallottuk Petr Nečast vagy Donald Tuskot a hanyatló Nyugattól való eltávolodásról és unortodox megoldásokról beszélni? És mégis hol tart most válságkezelésben Lengyelország és Csehország?
„A politikai tevékenység során az emberek parttalan és feneketlen tengeren hajóznak; itt nincsen menedéket nyújtó kikötőöböl és nincsen mederfenék, ahol horgonyt lehetne vetni, nincsen sem hazai kikötő, sem megjelölt célkikötő. A vállalkozás lényege az, hogy borulás nélkül a felszínen kell maradni; a tenger barát is és ellenség is; és a tengerésztudomány abból áll, hogy kihasználják a hagyományos viselkedésmód minden lehetséges tartalékát, hogy minden egyes ellenséges helyzetben találjanak legalább egy barátot” – írja maga Oakeshott.
Ellenséges helyzet kipipálva. Kikötő és biztos part hiánya kipipálva. A felszínen maradás most még épp kipipálva. A végcél sosem jön el. Hányadán állunk az ellenségekkel és barátokkal, és közülük kinek mekkora a hatalma a hajónk egyensúlyban tartására? Tudja-e a kapitány, miből áll a tengerésztudomány?
*
PS: Ezt a posztot csütörtökön pár órával az IMF-es bejelentés előtt fejeztem be. Ma is tartom a véleményemet.
Az utolsó 100 komment: