Frajka Béla és Kozma László (jobbra), kezükben a lemosott röntgenfilmre kézzel lyukasztott programmal
A Mandinert böngészve találtam rá Sapika kommentjére, aki a magyar tudományos életet sújtó agyelszívásról folytatott vitában írt Kozma László villamosmérnök életéről. Nem lévén mérnök avagy tudománytörténész, nem találkoztam még az ő történetével, ezért is volt döbbenetes elolvasni a számos róla szóló cikket. A huszadik századi magyar sors, helyesebben sorstalanság tragikus esszenciája az életútja. Közöljük azt, kommentár nélkül. Nincs arra szükség.
A miskolci születésű Kozma középiskoláit Szolnokon végezte el, majd a budapesti József Műegyetemre jelentkezett, de zsidó származása miatt a numerus clausus értelmében felvételét elutasították. Egyetem helyett az újpesti Egyesült Izzónál helyezkedett el villanyszerelőként. Munkahelye anyagi támogatásával viszont 1925-től a brnói német műegyetemen végzett egyetemi tanulmányokat, villamosmérnöki oklevelét is itt szerezte meg 1930-ban.
Még ugyanebben az évben az American Telephone and Telegraph Company antwerpeni mérnöki irodájában kapott állást, később a telefontársaság kutatólaboratóriumának fejlesztőmérnöke lett. Itt részt vett számos európai ország (Svájc, Belgium, Hollandia, Olaszország) távválasztási rendszerének a kidolgozásában, valamint a legújabb telefonközpontok, a 7E és az MA kifejlesztésében. 1934 és 1938 között – egyedül vagy társakkal – több mint 25 szabadalmat adott be, a legenda szerint többet, mint a gyár többi mérnöke összesen. Miután gépeit a háború elől megpróbálták átvinni Amerikába, a Belgiumot megszálló német csapatok és a nyomukban berendezkedő náci hatóságok nyomására 1942-ben elbocsátották állásából.
Kozma László azonban a világháború negyedik évében sem a nyugodt életet - túlélést - és egyenes karriert biztosító Újvilág felé vette az irányt, hanem hazajött Magyarországra. Az Egyesült Izzó rádiócső-mérési osztályának műszerészeként helyezkedett el. Két évig dolgozhatott szakmájában, majd megint elővették származása miatt. 1944-ben előbb munkaszolgálatra hívták be, majd Mauthausenbe deportálták. Megromlott egészségi állapottal tért haza 1945 augusztusában. Reménykedett, hátha összejön még a családja, de csak a gyermekeket találta meg.
A háború után újjáépülő Magyarországon a koalíciós évek lehetőséget adtak neki, hogy végre azzal foglalkozhasson, amihez ért, és tehetségét az ország érdekében kamatoztathassa. A budapesti Standard Villamossági Rt. telefonmérnöki osztályán kapott főmérnöki munkát, feladata az országos telefonberendezések tervezési munkálatainak irányítása volt. A távbeszélőo hálózat háború utáni rekonstrukciójában vezető szerepet játszott, és ezt a tevékenységét 1948-ban Kossuth-díjjal ismerték el. 1948-ban a gyár műszaki igazgatójává nevezték ki, egyidejűleg a budapesti Állami Műszaki Főiskola tanára lett. 1949-ben átvette a Budapesti Műszaki Egyetem vezetékes híradás-technikai tanszékének vezetését. A villamosmérnöki kar egyik alapítója lett.
Aztán szembejött a fordulat korszaka: az év végén a Standardban folyó szabotázs- és kémtevékenységet „leleplező”, koncepciós Standard-ügy kapcsán, koholt vádak alapján letartóztatták. A per irányítója Radványi Dezső síkhurkoló segéd, illegális kommunista, rendőrtiszt, a Magyar Rádió és Televízió későbbi osztályvezetője, 1945-től a politikai rendőrség, majd az ÁVH tisztje, 1946-ban a budapesti kerületek politikai rendészeti osztályának vezetője, az ipari elhárítás vezetője, majd a vizsgálati osztály vezetője volt. Kozma Lászlót először halálra, majd pedig 15 éves börtönbüntetésre ítélték, végül 1954-ben kiengedték. Börtönévei alatt tagja volt annak az elítélt mérnökökből álló szakmai elitcsoportnak, amely a hivatalosan áltudománynak bélyegzett kibernetika lehetőségeit kutatta, és mint építőiroda fejlesztési terveket, előrejelzéseket is készített.
Szabadulása után rehabilitálták, ismét a BME professzora lett: 1957-ben Magyarországon elsőként állított üzembe programvezérelt (de az utasításokat nem tároló), bináris digitális számítógépet, amelynek a MESZ–1 (Műegyetemi Számítógép–1) nevet adta. A gépet tanszéke tíz éven át használta oktatási és kutatási célokra. 1960 és 1963 között a BME villamosmérnöki karának dékánja lett. Oktatásszervezői munkássága szintén kiemelkedő volt, dékánként korszerűsítette a villamosmérnöki képzés tantervét, s szervezőmunkájának köszönhetően létesült a Budapest Műszaki Egyetemen az elektronikai technológiai szak.
Kovács Győző visszaemlékezése szerint nem szerette, ha professzorurazták, jobban kedvelte, ha mérnöknek szólítják, mert - szerinte - a mérnöki tevékenységnek volt igazán társadalmi tekintélye. „A jó mérnök - mondta - alkotó ember, független személyiség, a tevékenységét pontosan le lehet mérni, és ki lehet számítani. Közösségi ember is, akinek az alkotásait többnyire mások - mérnökök és munkások - segítik létrehozni, ezért a munkatársait átlagon felüli módon meg kell becsülnie, különben amit tervezett sohasem fog megszületni.”
Az MTA 1961-ben levelező, 1976-ban pedig rendes tagjává választotta. 1983. november 9-én halt meg Budapesten. Nevét ma az Országos Tanulmányi Informatikai Verseny és az Informatikai és Hírközlési Minisztérium által 2002-ben alapított díj viseli.
