A Mandiner igyekszik nyomon követni a média alakulását, legyen az az internet, a közösségi oldalak, a kommentkultúra fejlődése, vagy akár a magazinok, folyóiratok világa. Legutóbb a The Chap-ről, az angol ellen-életmód lapról írtunk, a vasalt nadrágok, kalapok, mellények, pipák, esernyők, a krikett és az udvarias köszönés propagálóiról. Májusban az Egyesült Államokban (újra)indult egy érdekes lap, a Crisis Magazine, amely a katolikus hívek minél nagyobb egyházi és közéleti szerepvállalását támogatja és szeretné segíteni. A Crisis tehát nem csak egyházi, katolikus lap, hanem erőteljesen politikai-közéleti is.
Az amerikai neokonzervatív katolicizmus egyik vezető lapját eredetileg 1982-ben alapította Ralph McInerny és Michael Novak, akik túlzottan balosnak találták a nyolcvanas évek amerikai katolikus egyházának vezetését, a püspöki kart. A lap az ökumenikus First Things folyóirattal együtt az irányzat legfontosabb fóruma (volt). Pár éve a lap megváltoztatta a nevét, és az utóbbi években Inside Catholic néven futott. Májusban viszont újra felvette a Crisis Magazine nevet, és új honlapot indított.
Brian Saint-Paul, a magazin szerkesztője beköszöntő írásában megemlékezik arról, hogy a nyolcvanas évek elején a katolikusok között nem volt népszerű Ronald Reagan republikánus elnök, a szabad piaci kapitalizmus és a Szovjetunió elleni harc szószólója. A Notre Dame Egyetem campusán azonban a két szerkesztő, a katolikus filozófus és a teológus 1982 novemberében megjelentette az első, 16 oldalas Crisist (teljes nevén a Catholicism in Crisis: A Journal of Lay Catholic Opinion, avagy Krízisben a katolicizmus: a világi katolikusok véleményének lapja).
Akkor, 1982-ben az első vezércikkben arról írtak: ők elsősorban katolikusok. A katolikusság számukra a hagyomány, a közösség, a hit, az ima, a szemlélődés és talán a tragédia iránti érzékenységet jelenti. Ugyanakkor felvállalták a liberális jelzőt is, abban az értelemben, hogy „nem vagyunk sem szocialisták, sem tradicionalisták”, és ilyen szempontból Jacques Maritainnel értenek egyet, aki kifejtette nézetét a rend időszakiságáról. A Crisis hisz a liberális társadalomban, mint hiteles, habár tökéletlen társadalomban. A neotomista teológia szószólójának számító, perszonalista Maritaint, aki a zsinat előttig valóban liberálisnak és a zsinat pápájának, VI. Pál barátjának számított, és máig a zsinat előfutárának tartanak, később sokan az egyház ókonzervatívjai közé sorolták A garonne-i paraszt című műve kapcsán. Ebben fejezte ki félelmét, hogy az egyház pusztán szociális mozgalommá válik, és hangot adott ellenérzésének az egyházban zsinat utáni túlkapásoknak nevezett jelenségek ellen.
Mint azt a mostani főszerkesztő leszögezi: az amerikai egyház ma jobb állapotban van, mint szerintük volt 1982-ben. II. János Pál és XVI. Benedek pápaságával „visszatért a teológiai bölcsesség”. Ezt a teológiai tradíciót a Crisis „liberálisnak” nevezi, szembeállítva a „baloldalival”. A lap szerzői szerint a katolikus társadalmi tanítás leginkább a demokratikus kapitalizmusban teljesedhet ki, az államok terjeszkedése pedig ennek a kiteljesedésnek „legfőbb akadálya”.
A főszerkesztő magyar fülnek különös fogalomhasználata az amerikai sajátosságokra vezethető vissza. Liberálisnak ilyen szempontból a II. Vatikáni Zsinat előttihez képest tartja II. János Pál és XVI. Benedek „teológiai bölcsességét". Az amerikai párt- és eszmerendszeresek sajátosságait a Mandiner olvasóinak aligha kell magyarázni, így elég, ha csak annyit jegyzünk meg, hogy a katolikusok jelentős része gazdasági megfontolásokból, a „társadalmi igazságosságból” kiindulva a Demokratákra szavaz mind a mai napig, bár Obama és a demokraták egy részének abortusz- és eutanáziapártisága sokat apaszt ezen a táboron (amelynek egyre nagyobb része hispán). Magyar szemszögből a Crisis teológiailag konzervatívnak (ezt nevezik ők liberálisnak), gazdaságilag pedig neokonzervatívnak-kapitalizmuspártinak nevezhető. Az amerikai katolikusok tradicionalista-konzervatív vonulatának lapja a Catholic World Report (nem túl szerencsésen, de amerikai politikai párhuzamot alkalmazva: ha a Crisis neokon, a CWR paleokon), a teológiailag liberálisok pedig a National Catholic Reportert olvassák.
Utóbbi egyik szerzője, Michael Sean Winters írt is egy kritikát a Crisis újraindulása kapcsán. Ebben azt rója fel, hogy önfelfogása ellenére a Crisis egyáltalán nem ellenkulturális és nonkonformista, mint például Hans Urs von Balthasar, akit Ratzinger kora talán legműveltebb emberének nevezett. Von Balthasar egy svájci pap volt, nem mellesleg a huszadik század egyik legjelentősebb teológusa, akit nagyon nehéz felcímkézni: eklektikus a munkássága, a jelenlegi pápával is jelentetett meg közös kötetet. Szerinte a Crisis és a katolikus neokonok csupán meg akarják keresztelni a Republikánus Pártot és a modern kapitalizmust. Winters úgy látja, a Crisis is konformista, ha nem is úgy, ahogy liberális ellenfeleik.
A Crisisnek számos rovata van: Politika, Üzlet, Egyház, Kultúra, Művészetek, Család, Klasszikusok, Videó, Eszmecserék. A lapban magyar vonatkozású írások is találhatóak: John Zmirak Habsburg Ottót búcsúztatja, Stephen Hough pedig az elkötelezett katolikus Liszt Ferenc szemlélődéseit ajánlja figyelmünkbe. De olvashatunk a Mandineren is tárgyalt témákról, a spanyol inkvizíció és a kereszteshadjáratok történetéről. Oszama bin-Laden halála; a bevándorlás kérdése; az az elképzelés, hogy a diszkrimináció radikális tilalma maga is diszkriminál; a Repubilánus Pártról és az amerikai alkotmányról való elmélkedés; vagy hogy miként lehetne túlélni még egy nagy gazdasági visszaesést – mind helyet kapnak a lapban.
Rendszeres szerzője a lapnak egy ismert katolikus gondolkodó, George Weigel is: II. János Pál életrajzírója többek között Róma és Moszkva kapcsolatáról, Michael Novakról, és a „reakciós liberalizmusról” ír, amiben rámutat: a katolikus egyház aggodalma a szegények iránt nem azt jelenti, hogy az egyház szerint a szegények problémáját az államnak kellene megoldania. A felelősség mindenkire ráhárul, egyénekre és civil szervezetekre is. Olvashatunk arról is, hogyan fektessünk be katolikusként, vagy épp a norvég merénylet kapcsán a kulturális forradalomhoz vezető rossz útról.
A Crisis küldetésnyilatkozatában azt írja: célja a tanításon át történő apostolkodás. Képezni szeretné a katolikusokat, evangelizálni a nem hívőket, és megvédeni a katolikus egyház tanítóhivatalát. Elkötelezett az egyház társadalmi tanítása iránt, amelyet azonban szerintük elsősorban az egyének és közösségek, köztes intézmények, nem pedig az állam által kell megvalósítani.
Ha esetleg nem is feltétlenül értünk mindenben egyet a Crisisszel, esetleg az irányultsága sem teljesen a sajátunk, és hazai problémáink sem azonosak az amerikaiakkal, akkor is példát lehet venni elegáns, szép kialakításáról, magazinos hangvételéről, érdekes témákat viszonylag röviden feldolgozó, olvasmányos cikkeiről.
*
A poszt a Magyar Kurír cikkének szerkesztett, bővített változata.