Néhány évvel ezelőtti várnézegető Kárpátalja-Erdély túrámon nem volt lehetőség a tavaszi olvadások miatt felkapaszkodni a Vereckei-szoroshoz, most kihasználva egy amúgy is betervezett utat, semmiképpen sem akartam kihagyni. A szombati riportkészítés során egyik alanyunk, Samu bácsi végigvezetett a beregszászi magyar nyelvű főiskola épületén, ott figyeltünk fel egy meghívóra, hogy az egyik kárpátaljai magyar szervezet a helyi Sion közösségi rádióval összeállva családi napot tervez a vereckei emlékműhöz, a helyi Credo Együttes és meghívott magyar vendégek fellépésével.

  Vasárnap kicsit nehezen keltem, mert négy sírásóval söröztem a Sörkert nevű egység teraszán hajnali 2-ig. Először keményen kóstolgattak, de aztán annyira összebarátkoztam a csapattal, hogy minden kulisszatitkot megtudtam a helyi temetkezési vállalkozási szokásokról, például ott azért nincs sírkő-maffia, mert ha valakit elkapnának, élve zárnák egy kriptába a helyiek örökre. Sajnos, mire a szaftosabb történetek jöttek volna, a társaságból hárman kidőltek az asztalnál, a negyedik tag meg hazafuvarozta őket taxival.

  Korábban indultunk, nem tudva, mennyi idő felkapaszkodni a hágóig, korán is érkeztünk, csak a Credo tagjai fagyoskodtak odafent a szélben. Megtudtuk, ez a családi nap egyfajta tiltakozás az ukrán nacionalisták közelmúltban elkövetett többszöri emlékmű-rombolása ellen. Az emlékművön még mindig látszanak a vandalizmus nyomai, festékkel leöntötték, és a felszentelt ökumenikus márvány oltárkőnek is nekiestek.

  A 11-re meghirdetett rendezvényt délre tolták, fél 11 körül érkeztek meg az első buszok, többnyire gyerekes családokkal. Megjelent néhány rendőrautó is. A rendőrök békésen szotyiztak, egy óra múlva el is mentek, később még kétszer azért felnéztek, de ki sem szálltak a  modernizált UAZ-ból. 

  Néhányan, többnyire családostul érkeztek Magyarországról is, előkerült néhány Árpád-sávos, és magyar lobogó is, de ez a rendőröket láthatóan nem zavarta. Ahogy az elszólásokból lehetett hallani, a Jobbik néhány kisebb magyarországi, és a helyi szervezetétől is voltak résztvevők. Én még jártam jobbikos rendezvényen, de ez semmiképpen nem tűnt pártrendezvénynek, talán a Jobbik neve is csak egyszer hangzott el.

  A rendezvény istentisztelettel kezdődött – egy nagy tulok-kürttel fújták a gyülekezőt –, majd fellépett a Credo, bús-keserves, Nagy-Magyarországot sirató dalokkal, és rendkívül csinos hegedűs lánnyal. A koncert alatt az emlékmű körül kisgyerekek rohangáltak zászlókat lengetve, egy eklektikus öltözetű garabonciás fokosvívásra tanított egy kárpátaljai egyetemistát, egyedül akkor volt kisebb felbolydulás, amikor egy terepruhás, quados társaság megjelent az emlékműnél, de kiderült, hogy csak eltévedtek. Azért kaptak egy megjegyzést, hogy most festeni jöttek-e, vagy gyújtogatni, de szerencsére egyik sem volt céljuk.

  Utána közös szalonnasütés következett, amire minket is meginvitáltak, oldódott a korábbi bizalmatlanság. Szalonnasütés közben érkezett meg Varga B. Tamás dalnok, akit bennfentesként fogadtak. Láthatóan nem csak a színpadon szeretett szerepelni, folyamatosan vitte szót, de amikor egy galíciaizó viccet is elsütött, valaki rászólt, hogy ez itt nem szokás. 

  Az is abszurd mozzanat volt, amikor a Moszkva parti esték orosz dalocskát kezdte el gitározni, egyébként ötletes magyar szöveggel, és egy véletlenül arra tévedt orosz bácsika ennek nagyon megörült, és elkezdte énekelni az orosz szöveget.

  Délután újra a Credo játszott a szokásos magas színvonalon, a Schengent kifigurázó nótájuk aratta a legnagyobb sikert, és Varga B. Tamás dalnok is kitett magáért, szintúgy mint Kátai Zoltán lantművész, akit vissza is tapsoltak. A pikniket délután ötkor fejezték be, a rendőrség addig engedélyezte a programot. Végezetül a Sion rádiós sráccal, akivel közben egész jól összehaverkodtam, megbeszéltem, hogy a Tilos Rádió általam is szerkesztett jogi műsoraiból bármit átvehetnek, ennek nagyon megörült. 

  A hágón lefelé azon tűnődtem, hogy mennyire természetesen is lehet a magyarságunkat vállalni Nagy-Magyarországostul, Árpádsávostul együtt, úgy, egyáltalán hogy nem tűnik avíttnak, anakronisztikusnak. Csak azt a fránya napi politikát kellene kilúgozni belőle minden oldalról.

  A főúton felvettünk egy stoppost, aki tangóharmonikát cipelt egy reklámszatyorban. Megkérdezte játszhat-e nekünk, és a hátsó ülésen felváltva klimpírozta a Keresztapa zenéjét, a Katyusát, és az Egy szál harangvirágot Munkácsig. A végén rám akarta sózni a harmonikát száz dollárért. Kárpátalja soha nem tagadja meg multikulturális gyökereit.