„Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok”
Ézsaiás 1:16–18.

  Megjelent Gervai András könyve a Fedőneve: „szocializmus” - Művészek, ügynökök, titkosszolgák címmel a félmúlt szocializmusának filmvilágáról. Mint a legtöbb ilyen tényfeltáró írás, ez sem lep meg bennünket a mi történt? kérdése tekintetében. A nevek teszik érdekessé: azok nevei, akik kényszerből, vagy önként, karriervágyból, vagy meggyőződésből elárulták kollégáikat, barátaikat, szeretőjüket, rokonaikat.

  A könyvből kitűnik, voltak „jó” ügynökök - akik nem írtak, jelentettek semmi terhelőt - és voltak „rosszak”, akik látható élvezettel tettek kárt másokban. A könyv nem tesz hozzá sokat az ügynökök tipológiájához. A filmkészítők világáról beszél, erről a különös, belterjes közösségről, amely - a szakma sajátosságai okán - könnyebben korrumpálható. A filmkészítés ipari körülményeket, sok embert, sok technikát és - ami a legfontosabb - sok pénzt igénel. (Bár hogy igazságosak legyünk, más, sokkal kevésbé szervezett és költséges műfajok képviselő között is jelentős számban voltak besúgók.) A filmezés divatos műfaj és sokan vannak, akik az ördögnek is eladnák lelküket - mint Bódy Gábor - azért, hogy filmet csinálhassanak, az ördög pedig mindig készen áll az ilyen alkukra.

  A művész és az ördög szövetsége, az ihlet bűnben fogantatása ősi történet, a legmegkapóbb, legnyugtalanítóbb feldolgozása talán Thomas Mann Doktor Faustusa. Az egyik felvetődő kérdés az, hogy vajon mennyire érdemes ilyen egyezséget kötni? Nem érdemes – válaszolja Thomas Mann. A könyv nyugtalan, ijesztő hangulata, Adrian Leverkühn végső tragédiája és őrülete mind azt sugallják: nem, nem érte meg. Az ördöggel nem lehet jó üzletet kötni.

  Gervai könyvének ügynökei neves filmkészítők, híres-nevezetes alkotások fűződnek nevükhöz, sokaknak példaképei is voltak. Ügynökmúltjuk nyilván sokkolja azokat, akik felnéztek rájuk, történetük kínzó élességgel világít rá az eltussolt, elhallgatott, vagy túlmagyarázott félmúltra, az „emberarcú” szocializmus évtizedeire. Az ügynök újra kárt, fájdalmat okoz a jelenben is, morális valójának lelepleződése mások hitét is lerontja; „senki sem különb, senki, a legnagyobbak sem” - gondolják, csak kérdés az, hogy a gonosz szövetségesei valóban a legnagyobbak -e?

*

  Az ügynökügy hosszú és hol sírnivaló, hol pedig szánalmas kanyargása magán viseli a hideg polgárháború - melyben élünk - minden ismertetőjegyét. Ahogyan az már lenni szokott, kevésbé fontos elemei kerültek az érdeklődés homlokterébe, melyek - célként vagy eredményként - eltakarják a legfontosabb kérdést. A legfontosabb kérdés pedig - szintén szokás szerint - morális és úgy szól, bűnösnek vagy áldozatnak tekintsük az ügynököket? A liberális krédóban a bűn, mint morális ítélet, nem létezik, sőt, egyenesen a morális normatív kategóriája sem létezik, nem tekinthetünk valamit általában bűnnek. Az „igazságosság” abszurd értelmezése minden eset egyedi kivizsgálását követeli, ami azután sem technikailag, sem pedig elméletileg nem hajtható végre. Szakértők szerint hazánkban mintegy kétszázezer ügynök volt. Ez ugyanennyi sors, ugyanennyi ügy, motiváció. Teljesen nyilvánvaló, hogy már csak az adatok hiányos voltánál fogva is lehetetlen, hogy mindezeket egyenként megvizsgálják, nem is beszélve arról, hogy a megítéléshez szükséges lenne az egyes ügynökök jelentéseinek következményeit is megvizsgálni, mennyit ártott, vagy ártott -e egyáltalán.

  Marad a morális kérdések megkerülésének felvilágosodott módja: a természettudományos értelemben vett tudomány. Ez nem tartalmaz morális elemeket, még csak utalásokat sem, hideg egykedvűséggel a tényekre szorítkozik, nem ítél. Az ügynökügyet - a félmúlt sok hasonló borzalmával együtt - az így felfogott történettudomány hatáskörébe próbálják utalni. E történettudomány üres tekintete előtt szürke egyformaságban peregnek a nevek és sorsok, emberek és korszakok. Nem ítélkeznek, a „hatalom logikáját” akarják megérteni, mintha lenne azon bármi új megérteni való, mondjuk Thuküdidész óta. A vége azután az - nehéz eldönteni, célként vagy eredményként - hogy egyforma, szürke iratszekrényekben, kartotékokban sorakozik a sok „tény” - kavics egy sóderbányában. Hogy mire jók azután e tények, azt senki sem tudja. Amit mégis „bűnnek” tekintenek, azt kénytelenek kivonni a történelem hatálya alól.

  Csakhogy ez az eljárás súlyos kétségeket hordoz. Mindenekelőtt kérdéses az, hogy egy esemény mennyi idő múltán válik történelemmé? Bizonyos értelemben a tegnapi nap is történelem, amennyiben a történelmiség egyetlen kritériuma az, hogy már elmúlt. Ez esetben azonban elesik a történelem időisége; egyre megy, hogy valami ezer éve, vagy tíz perce történt. Márpedig a történeti perspektívát az idő adja. A történelem kétségtelenül mindannyiunk számára más - hiszen csak a fejünkben létezik -, egészen más azonban az olyan történet, melyhez közvetlen érdekek fűződnek. A félmúlt nem történelem, hanem genealógia, a családom története, az én történetem és nyilvánvaló, hogy mégakkora erőfeszítéssel sem tudok objektíven tekinteni rá, és egyáltalán nem biztos, hogy úgy kéne rátekintenem. Az ellenem és családom ellen elkövetett cselekedetek - különösen ha szomszédomban él büntetlenül az, aki elkövette - nehezen gyömöszölhetőek be a „történelmi tény” közömbös fogalmába. A meg nem büntetett bűn újabb bűnre csábít. Aki „tudományos objektivitással” képes szemlélni családja, szerettei sorsát, az vagy skizofrén, vagy halott.

  Aki kárt okoz embertársának, aki elárulja a bizalmat, aki továbbadja a csak neki szánt szavakat: az bűnös. Mindenki így gondolja, kivéve a baloldali történetírókat és megmondóembereket. Ők, rendkívül tudományosan, kategóriákba sorolják a bűnöket. Vannak nagy és megbocsáthatatlan bűnök, melyeket a haladás ellen követtek el; és vannak kisebbek, mondhatni bűnöcskék, melyeket a haladás érdekében követtek el. Hogy azután melyik bűn - fogalmazhatnánk úgy is: kinek a bűne - melyik kategóriába tartozik, azt ők döntik el. A közönyös dossziékban őrzött emberi alávalóság nem bűn, hanem valami társadalmi törvény elháríthatatlan következménye, elkövetői mintegy elszenvedői csak ennek.

*

  Bűnt mindannyian követhetünk és nyilván követünk is el. Ha másért nem, már csak ezért is megbocsáthatunk egymásnak. A megbocsátásnak azonban feltételei vannak, csak Krisztus bocsátott meg nekünk feltételek nélkül, mi azonban emberek vagyunk. A megbocsátás feltétele, hogy tegyük jóvá bűnünket - ha lehet - és kérjünk bocsánatot, de mindenek előtt bánjuk meg, amit elkövettünk.

  A megbánás a legfontosabb gesztus az áldozat felé, az igazi megbánás - engesztelés. Itt, a bűnbánat hiányánál mutatkozik meg a félmúlt történelmi ténnyé mismásolásának igazi sajátossága. Az elkövetőt eltávolítja tettétől a történelem (vagy a történetíró), régen volt és nem is én csináltam, hanem történelmi helyzet, a kényszerek, vagy a hatalom logikája. Hiszen a történelmet nem lehet megbánni, és különösen nem lehet érte bocsánatot kérni.

  A magyar ügynök nem kér bocsánatot. Tagad vagy vádol, magát tünteti fel áldozatként, boszorkányüldözésről és politikai megrendelésről beszél. Így azonban nem nyerhet bocsánatot. A be nem vallott, meg nem bánt bűnökre nincs bocsánat. Aki egyszer áruló volt és árulását a külső körülményekre hárítva felmenti önmagát, ki tudja, milyen újabb külső körülmények között árul el bennünket legközelebb. Szabó István ölelkezése Gyurcsánnyal - az ügynökmúlt fényre kerülésének másnapján - jól igazolja ezt.

  A művészi nagyság és az emberi hitványság gyakran járnak együtt. A művészet azonban nem menti, nem igazolja az emberi hitványságot, a celluloidszalagon lévő kép - bárhogyan legyen is megkomponálva - csak képe, mimézise a valóságnak, ahol bűnösök vagyunk. A valóságos kárt, fájdalmat, tragédiát nem lehet képekkel jóvá tenni, a szégyent nem mossa le a vászonra vetített óceán sem.