„Azon az éjjelen a berlini fal, a kommunista elnyomás csúf és megvetett jelképe, ahol sok száz német demokrata lelte halálát szökés közben, az öröm és a rombolás orgiájának színterévé vált, amint német fiatalok csákányokkal hasították darabokra. A tv-adók világszerte és a többi kelet-európai fővárosban is közvetítették ezeket a történelmi jeleneteket; Karl Marx kifejezésével ironizálva azt mondhatjuk: A feltüzelt tömegek kiáltozták a ça ira, ça ira-t!” - írja Paul Johnson angol történész 1989. november 9-éről.
Csütörtökön avatták fel a Terror Háza előtt az Andrássy úton a berlini fal egy négy méter magas darabját. Az elhelyezés rengeteg párhuzammal szolgál: ahogyan a volt ÁVH-székház, úgy a fal darabja is a megfélemlítés, a nyers erőszak szimbólumából vált a kommunizmuson diadalt arató szabadság és emlékezés mementójává. Sokakat ismerek, akik emlékeik mellett a fal egy darabját is őrzik valahol a fiók mélyén - mostantól pedig Magyarországnak is van egy nagy, közös emlékfala. A múzeum rendezvényén, amelyet a német újraegyesítés és a fal lebontásának évfordulója alkalmából tartottak, német és magyar meghívottak elevenítették fel a fal közel három évtizedes történetét.
Die Mauer
Walter Ulbricht még egy éve sem volt a Német Demokratikus Köztársaság államfője, amikor elrendelte Kelet-Berlin elzárását a város nyugati felétől. 1961. augusztus 13-án virradóra szögesdróttal választották ketté az egykori fővárost, elszakítva egymástól a két városrészt: átvágták a közlekedési kapcsolatokat, az utakat, a kábeleket és azokat a láthatatlan szálakat is, amelyek a kommunisták által megszállt terület lakóit a nyugati zónákban élőkkel összekötötték. A fal megépítése nem volt váratlan lépés, hiszen a kivándorlás addigra óriási méreteket öltött, júliusban naponta átlagosan ezren távoztak keletről a nyolcvan átjáróhely valamelyikén keresztül. Máshol nem is tehették volna, hiszen az NDK korábban lezárta teljes nyugati határát, így aki szabadulni akart, annak útja Berlinen kellett, hogy keresztül vezessen. Ám Ulbricht döntött, az utolsó kijáratot befalazták, az NDK-t pedig csaknem három évtizedre hermetikusan elzárták a szabad levegőtől.
Sokan voltak, akik mégis megpróbálkoztak a lehetetlennel, és megkísérelték a sztálinista börtönből való szökést. Körülbelül ötezerre teszik azoknak a számát akiknek sikerült nyugatra szökni a fal évei alatt, és kétszáz körülire teszik azokét akiknek nem. A falat őrző katonák tűzparancsot kaptak, a meghiúsított szökésért pedig jutalmat.
Ulbricht kegyetlen döntésének első áldozata Ida Siekmann volt: a fal felhúzása után nyolc nappal, két nappal 59. születésnapja előtt kiugrott harmadik emeleti lakásának Nyugat-Berlinre néző ablakából. A tűzoltóknak nem volt ideje kihajtani a lepedőt, amire esett volna. A Bernauer Strasse házainak egy részét, ahol Siekmann is lakott, később eldózerolták, a helyükre pedig betonfalat építettek.
Mások több szerencsével jártak. Az első szökevény a Néphadsereg tisztje és egyben fal őre, Conrad Schumann volt: igaz, szökése idején a fal csupán egy derékig érő szögesdrót-akadályt jelentett. Schumann augusztus 15-én, mindössze két sarokra onnan, ahol Siekmann lakott, egyszerűen egyszerűen átugrott a torlasz túloldalára. Az ugrást lefilmezték, és a hidegháború emblematikus képévé vált. Ahogyan generációk emlékeznek ma is a Checkpoint Charlie-nál várakozó szovjet tankok képére, a határt jelző táblákra, vagy éppen a fal tövében holtan fekvő Peter Fechter képére, aki az őrök első áldozatai közé tartozott. Már a falon volt, barátja pedig Nyugat-Berlinben, amikor az őrök lelőtték. Fechter lezuhant, segítségért kiabált. Az esetnek számos nyugati szemtanúja volt, arra azonban csak a tömegpszichológia tudja a választ, miért nem segített senki. A tizennyolc éves fiú egy óra alatt elvérzett.
Más képeket, de szavakat is őriz azonban az emlékezet. Kennedy elnököt, amint keleti parti akcentusával - ish bin ein Bearleener - biztosítja város lakóit szimpátiájáról. Reagan elnököt, aki felszólítja Gorbacsovot a fal lebontására: Mr. Gorbachev, open this gate. Mr. Gorbachev, Mr. Gorbachev, tear down this wall! És a fal utolsó óráit megörökítő felvételeket, amikor a falra felmászó önfeledt tömeg ünnepli a szabadságot.
„Endlich frei!”
Sok, egymástól elszakított ossie és wessie a Plattensee partjainál találkozhatott a szocializmus évei alatt, ahol egyébként a Stasi és a magyar titkosszolgálatok is megfigyelték őket. Magyarország, megelőzve a kelet-német vezetést, 1989 szeptember 11-én 0 órától megnyitotta határait az NDK polgárai előtt, amivel lehetővé tette a keletiek nyugatra jutását - egy hónappal azelőtt, mielőtt Berlinben is megnyitották volna a sorompókat. Németország a mai napig hálás mindezért: hálája jele az átadott faldarab is.
„Nem törődhetünk bele, hogy vannak átjárhatatlan falak”
A fal történetéről készült kisfilmet követően Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója köszöntőjében elmondta, hiba volna elfelejteni, hogy a fal a szavak erejétől omlott le. Felidézte a fal építését övező nyugati tétlenséget, és azt is, amely engedte, hogy elvérezni a sebesült Fechtert: közös felelősségünk, hogy kontinensünkön soha többé ne fordulhasson elő olyan égbekiáltó gyalázat, mint például amikor egy meglőtt német fiatal a fal tövében hosszú ideig vívta haláltusáját, mert senki nem merte megközelíteni - mondta. Az építményt, a reménytelenség szimbólumát később lefestették, hogy ha már elbontani nem lehet, legalább együtt élni lehessen vele. Schmidt elmondta, a fal ledőlése után megnyert egy német barátaival kötött fogadást: arra fogadott, hogy Berlin lesz az újraegyesülő Németország fővárosa. Berlin mára egy tehetségeit megbecsülő város, ahol „ma jobb, mint a 20-as években”, az NDK-ra pedig csupán mint elsüllyedt földrészre emlékeznek.
A Konrad Adenauer Alapítvány képviseletében felszólaló Hans Kaiser hangsúlyozta, a szégyenteljes fal elbontása tette lehetővé végső soron Európa egységét. A Berlinen végighúzódó szégyenfolt egy várost, választott ketté, de családokat is szétszakított: szülőket gyermekeiktől, testvéreket és szerelmeseket egymástól. Úgy fogalmazott, nyilvánvaló volt, hogy a megosztottság nem tarthat örökké, hiszen egy humánus állam sosem építette volna fel a falat. Kaiser üdvözölte Németh Miklós volt miniszterelnököt, akinek szerinte döntő szerepe volt a fal lebontásában.
Csomós Miklós oktatási és kulturális ügyekért felelős főpolgármester-helyettes a Főváros üdvözletét tolmácsolta a megjelenteknek. Csomós párhuzamot vont a kettéosztott Németország és a trianoni döntés eredményeként szétdarabolt Magyarország között, és hangsúlyozta a megemlékezés helyének jelképes voltát. Elmondta, a kommunista hatalom ellen épp azok fogtak fegyvert és lázadtak fel ellene, akikre a rendszer hivatkozott: munkásokra, diákokra, értelmiségiekre. Kelet-Európa szabadságvágya azonban csupán 1990-re ért be. Csomós méltatta Németh tevékenységét, és elmondta, a fal darabja a jelképesen első kő, amit a magyarok távolítottak el.
Eberhard Diepgen, Nyugat-Berlin és az egyesült Berlin volt polgármestere szintén arra emlékeztetett, nem szabad még egyszer megtörténnie olyan eseménynek, mint a fal felépítése volt. A fal azonban ma már nem csupán az embertelenséget szimbolizálja, hanem azt is, hogy az emberek szabadságvágya töretlen.
A legnagyobb figyelem talán Németh Miklós beszédét kísérte. Az utolsó szocialista miniszterelnök nehezményezte, hogy a fal lebontásának huszadik évfordulóján szervezett német állami ünnepséget a hazai média részéről nem kísérte olyan kitüntetett figyelem, mint a világban. Németh sérelmezte azt is, hogy a személye miatt vettek tudomást arról a dicséretről, amely tulajdonképpen az egész országnak szólt. „Ha mi nem tanuljuk meg önmagunkat becsülni és (...) büszkének lenni, akkor itt írott malaszt fog maradni mindenféle papolás összefogásról, nemzeti egységről és egy új ország felépítéséről” - fogalmazott. Szavait hangos taps követte. Németh felidézte, hogy Horn Gyula akkori külügyminiszter és Franz Vranitzky osztrák kancellár szögesdrót-átvágó akciójához vissza kellett építeni a korábban már eltávolított drótot. Felhívta a figyelmet, hogy a határnyitás hétköznapi hőseire nem irányul kellő figyelem: Gulyás Károly határőr például egy menekülő anya után vitte elvesztett gyermekét.
Dagmar Schipanski, a thüringiai országgyűlés volt elnöke, és Helmuth Frauendorfer, a Berlin-Hohenschönhauseni Emlékhely, egykori Stasi-börtön igazgatóhelyettese egyformán fontosnak tartották, hogy a kelet-európaiak bátorságát hangsúlyozzák, akik maguk vívták ki szabadságukat. Frauendorfer elmondta, mielőtt elhozták a faldarabot, melléállt, és kicsinek, tehetetlennek érezte magát. Ez az érzés jellemezte a kommunista diktatúrában élőket - fogalmazott.
„Nem törődhetünk bele, hogy vannak átjárhatatlan falak” - fogalmazott Balog Zoltán társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár. Balog elmondta, vannak azonban olyan falak is, amelyek biztonságot adnak: ám ezeken is kell, hogy ajtók és ablakok legyenek. Közölte: hiába bontották el a falat, a kommunizmus veszélye tovább él, akár titkosszolgálati kapcsolatokról, akár lelki terhekről legyen szó. Az államtitkár hangsúlyozta, egyesült Európa csupán úgy lehetséges, ha a kelet történetei nem privát történetek maradnak, hanem Európa közös történeteivé válnak.
