Az elnyomásnak – legyen az nemzeti, etnikai, vagy vallási alapú – mindig többféle arca van. Ott van egyrészt a hivatalos, állami elnyomás: nyelvtörvények, ki- és betelepítések, diszkrimináció a felvételikben, az állami karrierben, meghamisított történelem, és még lehetne sorolni. A mai Európában ez a könnyebben kezelhető elnyomás, bár illúzióink ne legyenek, az EU-t vagy a nagyhatalmakat addig nem érdekli a dolog, amíg a konfliktus nem válik látványos országok közötti vagy országon belüli viszállyá.
A másik a társadalmi elnyomás. Az átfestett vagy levetetett utcanévtáblák, településnevek. Ráböffenés a buszon egy kisgyerekre: ne beszélj magyarul. A verések. Az, hogy egy étteremben még akkor se szolgálnak ki magyarul, ha egyébként van magyar pincér. A hangulat a nyelv és a kultúra körül: ti nem idetartozóak vagytok.
A mai Szlovákiában az elnyomás mindkét formája jelen van.
A dunaszerdahelyi eset nem a kivétel, hanem a szabály. Az állami elnyomásról már sokan, sokszor írtak, de a többségi társadalom mindennapi elnyomásáról kevesen. Ostoba álokoskodó szövegeket hallunk, hogy „csak a politikusok csinálják a problémát, magyar-szlovák (stb) jól megvan egymással.” Nem, nem csak a politikusok csinálják a problémát, élezik, az bizonyos, de a probléma ott van a mindennapokban.
Kedves felvidéki kollégáim közül persze ezzel sokan nem értenének egyet (olyan is van, aki viszont nagyon), ennek okait nem elemezgetném. Saját szemszögükből igazuk van, hogy egy budapesti, aki évente néhány alkalommal odatolja a képét, nem mondjon ilyen markáns véleményt. Erre csak azt tudom mondani: lehet, hogy túlérzékeny vagyok, de szinte kézzel lehet fogni az elnyomás légkörét a Felvidéken, na nem a 99%-os többségű kis magyar falvakban, vagy éppen a hegyi üdülőhelyeken (ahol a pénzünkért cserébe általában nem jár atrocitás), hanem a vegyes városokban és a nyelvhatártól északra.
Az emberre rászólnak egy múzeumban, hogy ne beszélgessen magyarul a magyar alkalmazottal – na nem az alkalmazott főnöke, hanem a többi látogató. Maga a múzej is a történelem (nem a magyar történelem – objektíven a történelem) elképesztő meghamisítása, ami már annyira szánalmas, hogy vicces. Zenés-táncos helyen körbeveszik, hogy fejezze szépen be az ázsiai ugatást. Sportpályán a lelátón ékes angolsággal közlik: ez a nyelv sérti a fülüket. Szlovák kollégák nemzetközi konferencián álmélkodnak: nem is gondolták volna, hogy egy magyar tud késsel-villával enni. A rendszámnak járó belengetéseket, a mormogásokat ne említsük.
A fentiekben saját élményeket írtam le, mivel nem tudok szlovákul, sok beszólást valószínűleg meg sem értettem. Azt a tényt tekintve, hogy alig megyek a nyelvhatáron túlra, az arányok igen rosszak. Pedig nincs rajtam soha semmi „provokatív”, mondjuk 1920 előtti Magyarország (ami nem Nagy-Magyarország, hagyjuk már ezt) a pólón vagy az autón, még egy magyar nemzeti színű szalagocska se. Csak a magyar nyelv, ami zavarta/zavarja a hétköznapi szlovákokat. Az állami elnyomás és az érvényesülési szempontok mellett ez a társadalmi elnyomás az, ami előbb öncenzúrára (nyilvános helyeken a magyar nyelv feladására), a gyermekek szlovák iskolába íratására, majd asszimilációra kényszeríti a magyarságot.
Mivel nem élek ott, csak félve mondom: erre válaszolni csak daccal lehet. Nem váltok át szlovákra ismeretlenek kedvéért se buszon, se máshol, kérem a magyar pincért, ha tudom, hogy van. Visszaszólni, visszaszólni, visszaszólni. Egyénként, közösségként és állami szinten is, Budapestről. Az elnyomás semmilyen formában sem eltűrhető. Illyés Gyula írta a Duna fiaihoz, többet nem is kell mondani:
„Meggondoltátok, mit csináltok?
Most földön fekszik a magyar.
De láncai mellette nyúlnak
S ő talpra kelhet mihamar.”