Van-e női szobor a szoborparkban? Ha jól emlékszem, nem sok, de az biztos, hogy eggyel kevesebb, mint amennyinek lennie kellene, szerintem ugyanis megszökött onnan a marxista feminizmus egyik szobra, Alföldi Andrea, a Baloldali Feminista Hálózathoz tartozó feminista történész, talán társaival együtt (hacsak nem a közigazgatási minisztérium selejtezte le őket). Amikor először elolvastam Népszabadság-beli kifakadását, feltört belőlem a röhögés, és arra gondoltam, ez csak valami vicc lehet, jól átvágták a szerkesztőket, vagy engem, és olvasás közben figyel a Kész átverés kamerája. Hogy lehetett ezt betördelni? Vagy szerda este Krausz Tamás szökött be szerkeszteni a Népszabadsághoz?
Alföldi cikkei (merthogy elolvastam én egy másikat is) azt példázzák, milyen az, amikor a haladás, a progresszió retrográddá válik és lemarad. Tulajdonképpen olyan, mintha egy helybenfutó örökmozgó szobrának múzeumi installációját néznénk. Idézzünk!
„A (társadalmi osztályokon átnyúló) nőkérdés bonyolultabb, mint bárki gondolná. Ez a tőke Achilles-sarka. A női emancipáció lényegi követelései: a »szabadság, egyenlőség, testvériség« összeférhetetlen a mai rendszerrel. A nők fölszabadításának léterejű követelése a tőke számára kezelhetetlen kihívás. A nemzetközileg elismert marxista filozófus, Mészáros István szerint »nincs rá mód, hogy a női emancipáció követelését ki lehessen elégíteni a fönnálló egyenlőtlen társadalmi viszonyokban bekövetkezett lényegi változás nélkül. Ebben az értelemben történelmi kihívása ténylegesen jócskán túlterjed közvetlen követelései határán«. (...)
A szocialista feministák a lényegi egyenlőséget követelik, nem elégszenek meg a formális jogi egyenlőséggel, a kisebbségek, fajok, nemek egyenlőségének üres formáival. (…) A női emancipáció ügye közvetlen fenyegetés minden tekintély számára, így a családok értékrendjét befolyásoló egyház számára is. Olyannyira, hogy amikor a tőke újratermelési folyamatában diszfunkció támad, az egyház a tőke segítségére sietve a felelősséget nyomban a családra terheli, és a »hagyományos családi értékeket« állítja mintaképül. Azért támadja a „deviáns« társadalmi csoportokat is, mert nem tudja őket szolgalelkűségre fogni, miután rendelkeznek alternatív politikai értékrenddel és lázadó szellemmel.
Az igazság az, hogy napjainkra sem vagyunk a társadalmi tudat magasabb szintjén, mint száz évvel ezelőtt, csupán a formális egyenlőség viszonylagos eredményeit értük el, az »egyenlő esély« rituális hivatkozásával és az »esélyegyenlőség« kiégett szlogenjével. (…)
A valódi, cselekvő szocialista feminizmus elfojthatatlan követelése kíméletlenül rámutat a társadalmi emancipáció eredeti ígéretére és az attól való eltávolodásra. (…)
Viszont élvezettel fulladozhatunk a horthysta kultúrsokk híg levegőjében, szabadon ábrándozhatunk az eljövendő női munkatáborok hasznosságáról, alámerülhetünk a kötelező hitoktatás mélységeibe, a nemzet hasznára többletadót fizethetünk, és természetesen zavartalanul folytatódhat a tudományos elefántcsonttornyokban a feminista elméleti majomkodás. Vagy! Vagy történelmi elődeinkhez méltón vállaljuk a megvetés terhével a hazugságrendszerek elleni cselekvő küzdelmet a félelem társadalmában.”
Máshol pedig nagyon szidja az MSZP-t, amiért az lepaktált a neoliberalizmussal (értsd: a tőkével és kapitalizmussal):
„1890-től nagy utat járt be a magyar baloldal, a harcos, sokszínű irányzatú szervezet, a munkásokat védeni képes, küzdő, cselekvő erőből, az intellektuális középszerűségig, az alkotásra való képtelenségig, a politikai gyávaság, és legfőképpen a tőke képviselői általi megvásárolhatóságig.
Biztató jövőre egy valami azért ad okot, hogy a rendszerkritikai baloldal új nemzedéke már nem bújik zárt falak közé, kiáll a barikádokra és hirdeti a tőkés társadalom és gazdasági rendszer alternatíváját. Fegyverbe hív, az értelem fegyverzetébe! Politikai dekrétuma új követendő irány kezdetét is jelöli: »Mi baloldaliak vagyunk: zöldek, feministák, szabadságpártiak, alternatívok, közösségiek, humanisták, a szakszervezetek barátai, és persze az utolsó töltényig antirasszisták. És mindenekelőtt a társadalmi emancipáció (elfelejtett nevén: szocializmus) fáradhatatlan harcosai: higgyetek nekünk, ha valakik, akkor mi sosem felejtjük el a kommunizmus nevében elkövetett rémtetteket«. A jelenlegi szocialista egyensúlytól megszabadult viruló tőke elleni küzdelemben zászlaikon elődeik jelszava áll: »Liberté, Égalité, Fraternité!«
Komolyan, most minderre mit lehet írni? Kezdjem el Ádámnál és Évánál, és zúzzam porrá minden sorát? Kezdjem olyan közhelyekkel, hogy szabadság és egyenlőség az életben sosem fog összepasszolni (főleg, ha valaki ilyen harcos módon egyenlőségpárti)? És mi az új nemzedék? A Zöld Baloldal, Krausz Tamás, meg a Humanista Mozgalom? Pici szubkultúrák, amelyek a tőkések szórakozóhelyein sörözve szidják a tőkéseket, miközben papíron, írásban lázadnak? És hol vannak a régi idők proletártömegei 2010-ben, az információs és szolgáltató társadalomban? A maradékok ugyanolyan egészségügyi ellátást és nyugdíjt kapva éldegélnek, mint bárki más. Micsoda kizsákmányolás! És mit oktrojál rá az egyház a családokra?
Az egyház, aminek sajnos már régen nincs akkora befolyása, amekkorát a feminista történész tulajdonít neki. Nem tudom, talán Alföldi azért küzd-e, hogy a nők dolgozzanak, de jelentem, ez megvalósult, túlságosan jól is, így jelenleg az egyház azért emeli fel a szavát, hogy az állam és a munkaadók respektálják azt, ha valaki gyermeket vállal. Ma Magyarországon a fiatalok korántsem tudnak annyi gyermeket vállalni, amennyit szeretnének - mutatják ki Kopp Mária kutatásai is. Az egyház nem az ellen van, hogy bárki is karriert vállalhasson, hanem amellett, hogy ha akar, akkor a karrier mellett vagy ahelyett vállalhasson gyermekeket. Szülni viszont csak a nők tudnak, ez van, lehet szidni a természetet. A traktoros lányok felett pedig hál 'Istennek eljárt az idő. Vagy mi fityfenét értünk női emancipáció és felszabadítás alatt ma?
Az egyház nem tudja szolgalelkűségre fogni a lázadó szellemmel és alternatív politikai leképzelésekkel rendelkező társadalmi csoportokat... Alföldi valami kommunista hitellenes kiskátéban olvashatott utoljára a kereszténységről. Kérem, az én politikai nézeteim a feminista történészéhez képest alternatívok, és nem szeretném, ha ha ő szubkulturális forradalmi élcsapata, a Baloldali Feminista Hálózat szolgalelkűségre fogna. Mindazonáltal kifejezetten lázadásnak tűnik számomra katolikusnak és konzervatívnak lenni, még ha ezt nem is teszem olyan barikádugró hévvel, mint Alföldi Andrea, akinek jelentem: lehet tudatosan, minden szolgalelkűségtől mentesen is kereszténynek, konzervatívnak, kapitalistának lenni.
Alföldi egyrészt igazságosabb állami újraelosztást követel, aztán a Nemzeti Együttműködés Rendszere által kivetett állítólagos többletadót kifogásolja. Nem mondom, hogy ez így, tételesen és logikailag ellentétben áll egymással, de ha ezeken a feminista marxista történész azt érti, amit köreiben szokás, akkor ellentmondást vélek fölfedezni állításaiban.
Leginkább viszont az a kamasz hév és düh lep meg, ami munkál Alföldi Andreában. Vigyázat, így a forradalmi hosszútávfutásból rövidtávfutás lehet! Őszintén sajnálom, hogy Alföldi Andrea a félelem társadalmában kénytelen élni, és hogy női munkatáborokat vizionál, de én nem látok ilyeneket. Talán tényleg nem vagyok elég tudatos, és lefagyasztva, energiaforrásnak használt kapszulaként élvezem a horthysta kultúrsokk híg levegőjét (szokott lenni a kultúrsokknak levegője? Horthyzmus? Hol? Kapkodom a fejem.), miközben a rendszerkritikai baloldal új nemzedéke Alföldi „Trinity” Andrea vezetésével kibújik a szoborpark zárt falai közül és kiáll a barikádokra (nyilván előtte építenek párat). Csak nehogy aztán a tébolyda zárt falai közé kerüljenek (sajnos az OPNI már nem áll rendelkezésre).
Zöldek, feministák, humanisták, marxisták stb, kapcsford, itt a valóság hív titeket! Olyanok vagytok, mint a japán katona a Kincs, ami nincsben! Fel lehet jönni a bunkerből, hátra lehet dőlni, a háborúnak vége! Vagy vissza lehet menni a szoborparkba, úgyis kell a női ellensúly a most odakerülő rengeteg Lenin mellé.