A látszat ellenére ez a tervezett Brit Köztársaság zászlaja

  A királyság jó dolog -  mondjuk ki Szent István napján. Nagyon praktikus oka van, amiért szeretni lehet a monarchiát: kiváló ellenszer hugochavezek és karrierállamfők ellen.

  A köztársaság-rajongók hagyományos fricskázásán túl mindezt most azért szükséges leszögeznünk, mert Ausztrália új miniszterelnökasszonya felvetette, hogy országának el kéne vágnia a brit trónhoz fűződő utolsó szálat is, vagyis II. Erzsébet halála után ki kellene kiáltani a köztársaságot. Kozmetikusokra emlékeztető frizurája után Julia Gillard így még egy okot adott arra, hogy ne érezzünk semmilyen szimpátiát az ausztrál balosok iránt.

  Cikkünket az ausztrál köztársaságpártiak béna zászlóterveivel illusztráljuk.

  A megosztottság közel sem újkeletű Ausztráliában. A felekezeti ellentétek (körülbelül: ír katolikusok >< angol protestánsok) helyét azonban a politikai ellentétek vették át. Ausztrália két nagy pártja közül a liberálisok (és velük a nemzetiek) jellemzően lojalisták, míg a munkáspártiak a szakítás pártján vannak. Sokan utóbbiak közül új zászlót akarnak, meg kipenderíteni Őfelsége főkormányzóját, aki a távollévő királynőt helyettesíti. Ausztrália népe egyébként 1999-ben népszavazott a kérdésben, akkor a köztársaságiak javaslata a wombatok martaléka lett, minden maradt a régiben.

  Magunk részéről a vitában monarchistákkal tartunk, bár a főkormányzó, Quentin Bryce diszkriminációellenes és egyenlőesély-párti munkásságával jó érv lehetne egy józan köztársasági elnök mellett. Ami nem romlott el, nem kell megjavítani, mondta Tony Abbott, az ellenzék vezére, és ezzel mink meg is elégszünk. Egy olyan némbert pedig sosem támogatnánk, aki tisztes, idős hölgyek halálára utazik.

  Hogy miért szeretjük a királyságot? Az örökletes uralkodót (királyválasztókat most hagyjuk) senki sem választotta posztjára, így aztán egyetlen személynek sem tartozik elszámolással és felelősséggel - leszámítva talán őseit és leszármazottait. Az uralkodó az emberek embere - jobb esetben Istené is -, aki saját személyével emlékeztet arra, hogy a pártok léte nem mindenek felett álló. A modern elképzelés a fékekről és egyensúlyokról a fizikát veszi alapul, amikor patikamérlegen egyensúlyozza ki ezeket a jog eszköztárának bevetésével. A monarcha korlátozó szerepe azonban a tradíción alapul, ami a folytonosság fontosságára figyelmeztet. Hogy az uralkodó választás nélkül is a helyén maradhat, az pedig arra, hogy hiba egyenlőségjelet tenni a konszenzus és a demokrácia közé.

  Magyarország 1946-ban sikeresen felszámolta ezeket a torz és feudális elveket, így mára maradtak a parlament által választott elnökök. A köztársaság története Göncz Árpádtól (nem sokon múlt, hogy nem Pozsgay Imrét kell ideírni) Schmitt Pálig tart. A királyságot egy szent alapította és egy boldog uralkodóval lehelte ki lelkét.

  Az ausztrálok a pozitív jog eszközeivel szabadulnának meg a királyságtól, ami kétségkívül sokkal elegánsabb, mint a nihilisták bombadobáló divatja volt a XIX. században. A tradíciók radírozásában jó példát vehettek angol elvtársaiktól, akik Morus Tamás lordkancellári székébe a magát egy nyomi parasztvezérről elnevező Jack Straw-t ültették, és előszeretettel neveztek ki béna lordokat is. A Blair-korszak arcbamászó stílusának polírozott, jellemző dokumentuma Stephen Frears filmje, A királynő, amiben az energikus Tony Blair próbálja győzködni a bigott Erzsébetet, hogy saját érdekében legyen már egy kicsit jobb fej, hogy végre úgy szeressék az emberek, mint őt. A tökkelütött Fülöp herceg eközben házikabátban mászkál.

  Julia Gillardra és a Munkáspártra egyelőre azonban egy fontosabb feladat vár a trónfosztásnál: szombaton választásokat tartanak az országban. Először ott kell lenyomniuk a liberális-nemzeti koalíciót. Utána várhatnak a királynő halálára.