Ami a Felvidéken történt, nem jó. A kisebbik rossz a magyar baloldal reakciója, ami, ha nem lenne aljas, szinte humoros lenne. A nyíltan magyarellenes erők megerősödését várták a kettős állampolgárságtól, de ez nem jött be, nagyon nem. Az MKP viszont kiesett, és bár a balos kollégák velejéig gyűlölték, összekeverve a nemzeti önvédelmet a sovinizmussal, most krokodilkönnyeket hullatnak. Csak ezért, hogy fideszezhessenek. Ebben nem változott semmi: egy erő még mindig belpolitikai sárdobálásra használja kilencven éves nemzeti nyomorunkat, és ez az MSZP. A nagyobbik baj az, hogy négy évre elfelejthetjük a magyar nemzeti érdekképviseletet a Felvidéken. De a vereség nem akkora, mint most az első sokkban, remegő gyomorral gondoljuk.

  Amikor 2004-ben az igenek győztek (éppenhogy) a kettős államolgárság ügyében, megkönnyebbülést éreztem. Keserű „győzelem” volt ez persze, mert ez is megalázta az elszakított területek magyarságát, nem is kicsit, nagyon. De – ismerve az ország mentális állapotát, az 1945 óta folyó baloldali nemzettelenítő politika hatását – a „nem”-ek nagy arányú győzelmére számítottam, ezért ennek is örülni tudtam.

  A felvidéki magyarság mentális állapotát kevésbé ismerem. Mégis van egy olyan érzésem, hogy a mai (és nem a fél évvel ezelőtti) MKP 4,33%-os eredménye messze nem akkora vereség, mint amilyennek látszik. Fél évvel ezelőtt MKP-közeli fiatal politikusokkal és értelmiségiekkel töltöttem el pár napot. A lendület hiányát és a sors elfogadását éreztem bennük, hogy a felvidéki magyarságnak elvégeztetett, nemigen maradt más, csak az asszimiláció. A hölgyek neve után a Facebookon, iwiwen szinte kivétel nélkül ott volt az „ova”, ami bizony már választás, nem kényszer. Magyarország fikázása népi sport volt (persze nem ok nélkül), de a kritika Szlovákia irányában kevésbé nyilvánult meg, mintha valamiféle furcsa Stockholm-szindróma uralkodott volna el rajtatok (tudjátok, ez kinek szól). Aztán az utolsó hetekben, hónapokban, felülkerekedett az MKP-ban a harcos öntudat. Mondtak, tettek kemény dolgokat. Még a legenerváltabb kollégák is felélénkültek, előkerült a piros-fehér-zöld.

  Szembe kell nézni azzal: lehet, hogy ez is az egyik oka volt a párt 5% alatti eredményének. Az tény ugyanis: a felvidéki magyarok, akárcsak az erdélyi vagy délvidéki magyarok többsége nem akar küzdeni az autonómiáért, minden utcanévért, minden emlékműért (vagy ellene), sőt, sokan a magyarságukért se. A többség nem hős akar lenni, hanem élni akar, ezért csinál a tömeg oly ritkán, az egyén vagy kis csoportok oly sokszor történelmet. Ezt meg kell érteni itthon is: bántják  ezeket a milliókat magyarságukért a határon túl 1920 óta, a határon belül pedig 1945 óta szinte folyamatosan, másodrendűek itt is (2011-ig), ott is (ha belenyugszunk, örökké). Lehet, hogy az MKP vezetése nem számolt azzal: ebben a helyzetben a csendes megadás sokak számára jó opciónak látszik.

  A felvidéki magyarok többségükben, kb. 57:43 arányban most láthatóan azt akarják, hogy békén hagyják őket. Legyen végre csend. Ennek elérésére rövid távon a Most talán alkalmas is. A Híd ugyan valószínűleg nem fog küzdeni minden egyes gyermekért, hogy ne szlovák iskolába írassák be, nem fog kiállni a nemzeti jelképekért, nem fog harcolni a magyar többségű  közigazgatási egységek kialakításáért, az autonómiáért meg végképp nem. Legfeljebb annyit fog tenni, hogy megpróbálja lenyesegetni a szlovák elnyomás legdurvább vadhajtásait. Azért, mert öndefiníciója szerint sem magyar, hanem szlovák-magyar párt. A szlovák politika és média egy jelentős részének támogatása nélkül sehova sem jutott volna, és nem fogják megharapni az őket etető kezet.

  Visszatérve az új, arcát dél, hátát pedig északnak fordító MKP 4,33%-ára. Az, hogy oly sok vihar és megaláztatás közepette, ilyen magyarellenes hangulatban ennyien, nagyjából 110 ezren, ki mertek állni az identitásukért, nem rossz eredmény. Ha nem is „keserű győzelem”, mint 2004. december 5 volt, hanem sajnos vereség, annak távolról sem nagy. Ha a szlovák, asszimiláns és vegyes identitású szavazókat nem számítjuk, a Most-Híd sem kapott sokkal többet.

  Szóval kedves kollégák a Felvidéken: lehet, hogy voltak taktikai hibák, de végre jó harcot vívtatok. Mert a túlélés egyetlen útja az, ha elvágjátok a kapcsokat a szlovák társadalommal (amennyire lehet), és a magyar univerzumhoz kötitek magatokat. A vereség fő oka nem ez a fordulat, hanem egy tehetséges politikus, aki megosztotta a magyar képviseletet, és jól kihasználta a nyugalom iránti vágyat. Ha Bugár nincs, ma ott van az MKP Pozsonyban 8-9%-kal. A Híd-Most megalapításával kódolt volt a kudarc, valaki kudarca. Egy 10%-os közösségben matematikai csoda kellett volna ahhoz, hogy két (legalább részben) magyar párt is a parlamentbe kerüljön. A harc egy vereségtől a nemzetért, az identitásért, a méltóságért és az együvé tartozásért nem ért véget, remélem folytatni fogjátok. 110 ezer embernek, a felvidéki magyarság élni akaró magjának nem okozhattok csalódást. A többiek, akik a Mostra szavaztak, rá fognak jönni, hogy nem létezik az a Híd, amiben reménykedtek. Az új szlovák kormány sem fogja megadni a tisztes megmaradás lehetőségét a felvidéki magyarságnak szülőföldjén, nem fog alapjaiban változni a homogenizáló ideológia, a nemzetépítési folyamatból eredő zsigeri magyarellenesség. Aki csendben, lehajtott fejjel át akar kelni a folyam másik partjára az asszimiláció kényelmes melegébe (mert ez az egyetlen út, amit a szlovák politikai elit kínál), tegye. A deportálások emlékével, a Benes dekrétumok árnyékában, napi megaláztatások közepette, ez is egy érthető személyes stratégia, bár politikai stratégiának elfogadhatatlan.

  Az alternatívának, a nemzet bátor felvállalásának meg kell maradnia. Konfliktusok nélkül még egyetlen kisebbség sem biztosította jogait Európában. Most a fiataloké a jövő az MKP romjain, és ez alkalmat ad arra, hogy ötvözzétek a pragmatizmust a nemzeti elkötelezettséggel, ami sajnos nem mindig jár együtt. Szóval hajrá kollégák, tudjátok kik! Ha tudunk segíteni, mondjátok, ha nem, azt is…