Miközben a miniszterelnök emberei olyat adtak a forintnak, mint amilyeneket Kiss Ernő dandártábornok és party animal szokott a józanságnak, miközben Lendvai Ildikó az MSZP ideális államfőjelöltjeként gyakorlatilag Szindbádot nevezte meg, teljesen elsiklottunk afelett, hogy ismét elpusztult a magyar labdarúgás.

  De az is lehet, hogy csak úgy maradt. Rendezhetünk akár generációs vitát is: Bern, Marseille, Irapuato, az Üllői út és Belgrád, Vaduz, La Valletta, vagy Amszterdam volt a kegyelemdöfés helyszíne? De minek? Azon sem lamentálnék, hogy bezzeg Gerával mennyivel könnyebb lenne. Itt egy, vagy tizenegy ember már nem segít.

  A jelek szerint egyelőre nem segítenek a futballakadémiák és a fiatalítás sem, nem segít az sem, hogy eladunk német másodosztályba minden olyan 16 éves csodagyereket, aki már háromszor le tudja venni a labdát, vagy kétszer pontosan tud passzolni. Ha itthon marad ugyanis, akkor hozzálassul a potyázókhoz, akik kirúgatják az edzőt, ha futtatja őket. Éppen ezért itt már olyan professzionális rabszolgahajcsárok sem segítenének, mint Felix Magath, vagy Fábiánné Rozsnyói Katalin. Nem segít az sem, ha a Bajnokok Ligájában kéthetente elverik a magyar bajnokot. Még úgy sem, ha azért piszok sok pénzt kap.

  Apropó pénz. A Nemzeti Sport arról ír, hogy a németek és a hollandok elleni meccsekért kaptunk összesen 113 millió forintot. Nem szeretném számosítani, hogy ez gólonként mennyi, hogy milyen pöpec órabér, és hogy hány Nokia-dobozban fér el. Nem érdekel, hogy ezt a játékosok kapják meg, a vezetők, az utánpótlás, vagy esetleg a csalódott drukkereknek adják belőle vissza a jegy árát.  Mindenesetre a magyar focit ezzel a két meccsel keményen megshortolták, és ha egy kocsmából wifizném e sorokat egy hosszúlépés mellől, azt is képernyőre böffenteném, hogy ide a rozsdásat: ez a pénz is ugyanúgy el fog tűnni, mint a Fradi '96-os BL-zsoldja.

  Mindegy, hozzászoktunk már ehhez, mint kempingező a szúnyoginvázióhoz. Végül is ahhoz is, ami alább olvasható, csak ez valamiért még mindig fel tud háborítani.

„Megalázó volt, ugye?
– Az – felelte a pályafutása alighanem legkínosabb meccsén elmélkedő játékos. – Tudtuk, mire számíthatunk, tisztességesen felkészültünk a hollandokból, mégis ez lett a vége. Lehet minket ütni, vágni, ám ez a realitás, ekkora differencia van a holland és a magyar futball között – minden szinten. Hadd kérdezzek valamit: bizonyára tudósított már, mondjuk, az újpesti stadionból, most pedig az Amsterdam ArenA-ban dolgozhatott. Érzékelte a különbséget?
Hogyne. Más világ.
– Na, legalább akkora szakadék van a két ország labdarúgása között is. Mondok mást! Ha azt vesszük alapul, melyikünk hol játszik, így állt fel a védelmünk: Debrecen, Anderlecht, Videoton, Sion. A hazai csapat támadó négyese pedig így festett: Liverpool, Internazionale, Real Madrid, Arsenal. Miről beszélünk?! Ráadásul a hollandok egytől egyig kulcsemberek klubjukban, míg nálunk jó néhányan vannak, akik alig kapnak lehetőséget. Így képtelenség felvenni a versenyt az elittel.” 

  Megy ez, merünk mi kicsik lenni. Bodnár László őszinte volt, ahogy Kósa Lajos is az akart lenni. Csakhogy a szurkolóknak/befektetőknek nem jó azt hangoztatni, hogy „szarok vagyunk, de erről nem mi tehetünk, hanem a kommunisták”. Vagy a Kisteleki. Hiszen ez világos, de ha ezt akkor is többször elmondjuk, amikor már rajtunk van a címeres mez, akkor ne csodálkozzunk ha senki nem fog bízni bennünk.

  Még a saját szurkolóink se.