A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét. (Lk, 23, 44-46)

  A mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Krisztus követése Nagypénteken teljesíthetetlen. Izaiás könyve rá utalva azt jelzi, hogy Jézus sorsa egyedi. Nem lehet és nem is kell megtenni vagy átélni azt, ami vele történt. Inkább el kell hinni. Sokszor Jézus éeltét másolva elhitetjük magunkkal, hogy mi is meg tudjuk tenni azt, amit ő tett, vagy még többet is, mert a kereszthalálnál létezik kegyetlenebb, fájdalmasabb, lassabb halál is. Illetőleg olyan, amikor többet kell feláldozni az élettel. Családot, karriert, vagyont, amit Jézus tulajdonképp nem adott fel, mert nem volt neki. Számtalan vértanú élete emberileg több lemondást hordozott és halála is brutálisabb volt Jézusénál. De az áldozat egyetlen értelmezője mégis az, ami Jézussal történt. Nem naturálisan, nem a fizikai szenvedés szerint, hanem teológiailag. Itt a keresztények szerint Isten Fia adja oda magát az emberért. A valódi kérdés: kár volt, nem lehetett volna másképp? Erős az ilyen Isten vagy gyenge? Még ha fel is támad, mert képes rá, mire volt ez jó? Mit bizonyít? Kell a szeretet bizonyságához a véráldozat? Mi lehet Isten méltósága, önérzete? A választ erre nem is igazán a vasárnap adja meg. Inkább a péntekben van elrejtve.

(Iz 52,13 - 53,12; Zs 30; Zsid 4,14-16; 5,7-9; Jn 18,1 - 19,42)

(Paolai Szent Ferenc és Prohászka Ottokár nyomán)