Az elmúlt napok vitáiban többször felmerült a régóta kifogásolt hiányosság: a Fidesznek nincs programja. A kommentelő olvasók hiányolják a Fidesz részletekre kiterjedő, pontokba szedett cselekvési tervét, melynek hiánya esetleg rossz lelkiismeretet szülhet, amikor valaki mégis a Fidesz számára fenntartott karikába húzza a két egymást metsző vonalat. Nos, utánanézve Fidesz programként valóban csak egy erősen vázlatos, 2007-ből származó anyagot, az Erős Magyarország programot találtam a párt hivatalos honlapján, valamint egy nagyon részletes EU választási programot, amelynek választási döntést előkészítő aktualitása már elmúlt.

  Hogy a Mandiner olvasói mégse maradjanak program nélkül, valamint engem se érhessen a vád, hogy elvakult Fidesz-rajongásomban észre sem veszem, amint egy másik párt pontosan megformált elképzeléseit asztalra teszi az ország megújításának céljából, áttanulmányoztam a Magyar Demokrata Fórum választási programját.

  A program első részét, annak csaknem felét teszi ki a bevezetés és egy helyzetelemzés. Ennek célja bemutatni a program gondolati alapvetését, és elemzést adni arról, a Demokrata Fórum hivatalos álláspontja szerint hol tart ma az ország, és miként jutott ide. E rész feladata feltárni azokat a rejtett összefüggéseket, melyek miatt Bíró Zoltán, Lezsák Sándor, Csurka István és persze Antall József pártja és Bokros Lajos útjainak találkozniuk kellett. Semmi mást nem idéznék innen, csupán annak az ívnek ismertetését, ahogyan az Antall-kormány sikereit a Bokros-féle stabilizáció követte:

„Eme roppant történelmi változások kereteinek kialakításában, a folyamat irányításában az első demokratikus kormány érdemei elévülhetetlenek. Voltak azonban hibák és mulasztások is. Ezek közül a legfontosabb, hogy az államháztartás újjáépítésére nem maradt sem erő, sem akarat. A rendszer gyökeres megváltoztatását célzó reformok megálltak az állam kapujában. (Ebbe az elmúlt húsz év során mindegyik kormánynak beletört a bicskája.)

    A második szabad választások előtt nem sikerült fenntartani a szigorú költségvetési gazdálkodást sem. Megindult a politikai ihletésű költségvetési adakozás. (Már a 90-es években is megfigyelhető volt az államháztartási hiány jelentős növelése a választások évében, ami aztán a rendszerváltás utáni második évtizedben abszurd méreteket öltött.) 1994-ben az elsősorban jóléti célzatú túlköltekezés a szigorodó világgazdasági helyzetben szinte lehetetlenné tette a magyar államadósság finanszírozását.

    A fenyegető államcsőd veszélyének elhárításában, a magyar gazdaság külső és belső pénzügyi egyensúlyának gyors helyreállításában a második demokratikus kormány volt kénytelen lépni. Kilenc hónapi tétlenkedés után 1995 márciusában megszületett a stabilizáció programja. Ez rövid időn belül komoly hazai és nemzetközi siker forrása lett.”

  Megtudhatjuk persze azt is, hogy 2001-ben tévesztettünk végleg utat. Kár, hogy ennek revelációszerű felismerése Dávid Ibolyának valószínűleg csak később jutott osztályrészül, másképp nem indult volna közös listán az MDF és a populista Fidesz, és Dávid Ibolya nem foglalta volna el a lista második helyét Orbán után, akiről most már látja, mekkora veszélyt jelentett már akkoriban a parlamentáris demokráciára:

„Orbánnak már voltak aggasztó próbálkozásai a kormányzás fölötti parlamenti kontroll lazítására (háromheti ülésezés, a vizsgálóbizottságok megbénítása, kétéves költségvetés stb.)”

  A bevezetés után jön a tényleges program, a 3. fejezet.

  Szépséges gondolatokat olvashatunk a gazdaság fejlesztésének feladatairól, melyet egy pohár pezsgővel kezünkben szívesen hallgatnánk egy zártkörű fogadáson, amelyet egy kemény munkával és parázs vitákkal eltöltött nap után adnának a kormányzat képviselői a magyar gazdaság robotos cégvezetői és menedzserei számára:

„A kormányzat feladata az, hogy a rugalmas szerkezetű piacgazdaságot – negatív és pozitív ösztönzők egymással összehangolt, kifinomult eszközeivel – úgy szabályozza, hogy vállalkozások tízezrei találják alapvető érdekükben állónak a bővítő beruházásokat és új munkahelyek megteremtését. A hazai vállalkozók gazdálkodási környezetét kell jelentősen korszerűsíteni ahhoz, hogy tömegével szülessenek hatékony, vagyis költségvetési támogatás nélkül is fenntartható, a munkavállalók tisztességes megélhetését és méltóságát biztosító munkahelyek. Munka és méltóság egyenlő modern Magyarország!”

  Kíváncsian olvastam volna erről részleteket, de a dolog csupán arra fut ki, hogy e célból fontos az oktatás, tehát be kell vezetni az egész napos iskolát, meg kell erősíteni a szakképzést, és a felsőoktatásban be kell vezetni a tandíjat.

  Találunk további intézkedéseket is a szövegben:

„A Magyar Demokrata Fórum reform alatt nem kizárólag és nem elsősorban az adókulcsok csökkentését érti. (...) Adókulcsok csökkentésére csak akkor kerülhet sor, ha elmozdulunk a mainál jóval szélesebb, ezért igazságosabb közteherviselés irányába.

    A legelső lépés a minimálbér adómentességének eltörlése kell legyen. (...) Hazánkban az alig 3,9 millió bejegyzett munkavállalóból több mint egy millió van minimálbéren bejelentve. Ennek a tömegnek legfeljebb fele igazi minimálbéres, (...).

    Legalább egy millió embert lehetséges és feltétlenül kívánatos visszahúzni a közterhek nyilvános viselésének világába úgy, hogy a minimálbért egy jelképes 10%-os kulccsal megadóztatjuk. Ehhez természetesen a minimálbért fel kell emelni nagyjából ugyanekkora összeggel.”

  Ez praktikusan azt jelenti, hogy a minimálbéren élők adóztatását rendelnék el, melynek terheit nemes egyszerűséggel a munkaadókra hárítanák. Legelső következményként nem nehéz belátni, hogy a változtatások előtt a megemelt minimálbér összegét kereső adózó a minimálbér adójának bevezetésekor egyik napról a másikra a 10%-nyi adó összegével kevesebb nettó fizetést kap. Egy sávos adórendszerben az adómentes sáv eltörlése a többi jövedelmi szint adóterhelését is növeli. Hogy ennek figyelembevételével az adótábla hogy módosul, arról a program hallgat.

  De nézzünk egy másik javaslatot:

„A Magyar Demokrata Fórum fontosnak tartja az ingatlanok adóztatását, de elveti azt a megoldást, ahogy ezt a Bajnai-kormány kialakította volna. Egyrészt az ingatlanadónak nagyságrendekkel több, legalább 500 milliárd forintos bevételt kellene eredményeznie (...)”

  Nem kell gazdasági szakembernek lenni, hogy kiszámíthassuk: ez minden magyar állampolgárra nézve átlagosan évi 50.000,-Ft ingatlanadó-fizetési kötelezettséget jelent, beleértve a csecsemőket, földönfutókat, hajléknélkülieket, lakást bérlőket, szegénységi fogadalmat tett szerzeteseket és a munkanélküliség ellen külföldre menekült fiatalokat is. Hogy ezt az összeget  mily módon akarja kiróni a Magyar Demokrata Fórum kormánya, arról nem szól a dokumentum, előbb szavazzunk rájuk, aztán majd megláthatjuk.

  Mindezek mellett a következő konkrétumokat említi még a program:

• Adójóváírás megszüntetése
• Svéd mintájú nyugdíjrendszer
• ÁFA 20%, kedvezényes ÁFA 10%
• Kötelezően választandó magán egészségbiztosító pénztárak rendszere
• Belügyminisztérium, Munkaügyi és Oktatási Minisztérium
• Járási önkormányzatok a községi önkormányzatok helyett
• Rendőrség reformja ( nem idézem, de aki szereti a szépet, keresse meg és olvassa el)
• Javasolják a tudásalapú kereskedőházak létrehozását.

  Mezőgazdaságról, külügyről, honvédelemről nem esik szó.

  Őszintén szólva ebben a programban sem találtam meg azt a pontos, minden részletre kiterjedő intézkedési tervet, amelyet a Fideszen szokás követelni. Pedig hát, ha értelmiségi vitában kívánjuk a demokrácia versenyében induló pártokat összehasonlítani, a  szakmaiság jéghideg racionalitása által kifényesített mérőszalagainkkal csak  számokat és mértékkel rendelkező fogalmakat hasonlíthatunk össze. Hiába, a racionális vita ezúttal is elmarad, a populizmus árja ismét elborítja a felelős értelmiség agóráját.