„A bohóc nem én vagyok” (Salvador Dalí)

Az emlékezet állandóságának felbomlása

 Véres szaros gatya vagy a tridenti zsinat megfestésével lehet-e nagyobb botrányt kavarni? Sokat elárul a huszadik századról, hogy az utóbbival. A huszonegyedikről nincs mit elárulni, anything goes, ugye. Salvador Dalíról írok most: ő az, aki fiatalkori polgárpukkasztó műveivel ünnepelt művésszé vált, majd ahogy a háborúk után a katolicizmus felé fordult, a szürrealisták kivetették maguk közül. Dalínak persze volt ehhez egy-két szava. És minden máshoz is. Húsz éve halt meg Salvador Dalí, a konzervatív szürrealista.

 A fenti jelzőért valószínűleg feltört volna egy tojást a fülcimpámon, és a sárgáját rákente volna a vászonra. Vagy a fejem búbjára. Dalí kiszámíthatatlan és megfoghatatlan művész volt, és rá is játszott különcségére. Az excentrikus külső azonban hiperérzékeny lelket takart, ami fokról fokra jutott el a teljes elveszettségtől a végső bizonyosságig. Privát megfejtések következnek egy zseni személyiségének rétegeiről.

*

A leomlott híd és az álom

 Az örök otthon

 „Szóljon valamennyi harang!”

 A figuerasi partok… A Földközi-tenger egyik eldugott öblében, Katalónia északi részén vibrál a táj, ami Dalí legtöbb festményének háttereként szolgált. Festményein a homok színárnyalatait látjuk mindenütt: sárgáll a vidék a tengertől a hegyekig, a hullámmarta partoktól a velük összeolvadó egekig. A homok: megannyi metafora ihletője. Az idő, a halál, a pusztulás – mind a festő témái voltak. De Dalí nem loholt az eltűnt idő nyomában. Az ő ideje elfolyt a halál elől menekülő nagystílű életben, mint a megfestett arany zsebórák a kiszáradt tengerparti fákon. Ez a vidék volt Dalí reális és szürreális otthona, 1904-es születésétől kezdve.

 „Szóljon valamennyi harang! A munkában fáradó paraszt egyenesítse ki egy pillanatra háta meggörnyedt ívét, amely úgy hajlik a földre mint egy tramontána gyötörte olajfa törzse… Lássátok! Megszületett Salvador Dalí!” Így ünnepli később önnön megszületését a maga utánozhatatlan stílusában Dalí. Elkényeztetett úrifiú ő: apja, egy környékbeli jegyző és anyja mindent megengednek számára. Ennek egy családi tragédia az oka: volt egy bátyja, aki hétévésen, még az ő születése előtt meghalt – és őt is Salvadornak hívták, az új gyermek az ő nevét kapja meg... Szülei ezért érinthetetlen kincsnek tartják őt – amivel később nyilván maga is egyetértett.

 A környékről összegyűjtött gyerekkori impulzusok Dalíval maradnak a Párizsba, majd a világhírbe történő nagy utazásáig, és azután is. Salvador homloka mögött őrzi a vidéki spanyol életteret, gyermekkori emlékeit akkor is, amikor Amerika felhőkarcolói között, idióta rajongói körében kell eljátszania a Dekadens Európai Művészt. Világfisága ellenére élete végéig a katalán táj ihletése alatt áll: fennkölt avagy őrült víziói ott lebegnek az időtlenséget sugárzó, elsimult pusztaság fölött.

*

Feleségem aktja, amint nézi, hogy húsa lépcsővé változik

 A szerelem életmentő öve

 „Galát jobban szeretem, mint az anyámat és az apámat, jobban, mint Picassót, sőt, még a pénznél is jobban”

 A Nő, az emberi szépség örök kifejezője, az életet, ihletet és oltalmat adó lény Salvador Dalí számára a túlélést jelenti. Tizenhét éves korában, amikor már a madridi Szépművészeti Akadémia növendékeként csiszolgatja művészetét, meghal szeretett édesanyja. A madridi művészvilág bohémságaival körülvett, hiperérzékeny fiúnak egyre több kényszerképzettel küzd, paranoiddá kezd válni. Pár évvel később már konkrétan belebolondul a bizonytalanságba. Korai művei mintha az ezzel való viaskodást ábrázolnák. Ugyanazok a riasztó motívumok bukkannak fel festményein: élő csontvázak, sebből előmászó hangyák, megcsonkított testek, ürülék mindenütt. 1926-ban eltanácsolják az Akadémiáról, de az akkoriban kibontakozó szürrealisták maguk közé fogadják. A művészi-baráti társaság azonban nem tudja meggyógyítani sérült lelkét: tudjuk jól, hogy nem elég a baráti hátbaveregetés, a nagyvilági siker, ha odabent nincs egyben a szív és az elme.

 Gala az, aki – szinte deus ex machinaként – az utolsó pillanatban megmenti önmagától az elveszett fiatalembert. A Dalínál tíz évvel idősebb, orosz származású nő Paul Éluard, a francia szürrealista költő felesége, de 1929-ben otthagyja őt az egzaltált spanyol festő kedvéért. Türelemmel és megértéssel fordul Salvador felé, mint egy önmagát feláldozni képes nő, aki egész életét felteszi arra, hogy gyógyítója és társa maradjon egy kósza férfiléleknek. Mindketten tudják, hogy kapcsolatuk a halálig fog tartani.

 Nem lesz egyszerű történet: a 24 évesen is szűz fiatalember eleinte még az érintésre is képtelen. Később maga Dalí ír arról, hogy amikor Gala először fogta meg a kezét, akkor hisztérikus nevetésben tört ki, de végül a nő lábai elé omlott. „Az én nevetésem nem frivolság volt, hanem összeomlás, szakadék és rémület.” Gala ekkor azt mondja neki: „Kicsi fiam! Soha nem fogjuk elhagyni egymást!” Salvador előtt megnyílik egy másik világ, és kiléphet a maga köré felépített, szörnyekkel telezsúfolt burokból. „Először azt hittem, föl fog falni, de valójában megtanított arra, hogy a valóságot egyem.” Gala innentől fogva élete végéig társa és múzsája marad, persze nem teljesen a szó polgári értelmében. Mások elbeszéléséből kiderült, hogy az idősödő Gala újra és újra összeszűri a levet fiatal művészekkel, sőt még korábbi férjével, Paul Éluarddal is. Dalí azonban erről mit sem tud, és Gala sem köti az orrára – és nem is akarja elhagyni zseniális férjét.

        Dalí fölemeli a Földközi-tenger bőrét, hogy megmutassa Galának Vénusz születését

 Az évtizedek során Gala alakja mind központibb helyet foglal el Dalí festményein: eleinte mellékszereplőként, vagy testének egy-egy részletét ábrázolja, de a késői műveken Gala már allegorikus központi alakká magasztosul. Az, hogy mit jelentett Salvador Dalí számára, megérthető a fenti, megrendítő erejű 1977-es festményen. A kopaszodó, apró méretű öreg festő a szépség csodáját akarja megmutatni az egész látóhatárát elfoglaló, görög szobrok eszményi alkatával megfestett, kortalan Galának. Az asszonynak, aki megmentette és meggyógyította a férfit, és minden női csalfasága ellenére is hű maradt hozzá. Bűn és titok, őszinteség és hazugság, jóság és romlottság egy személyben. A Nő. Gala nélkül nem született volna meg Dalí művészete.

*

 A szürrealistákon innen és túl

 „A különbség egy szürrealista és közöttem az, hogy én szürrealista vagyok”

 Nincs senki Galán kívül, akivel szemben ilyen alázatot tanúsítana Salvador Dalí. Épp ellenkezőleg: lelke mélyébe süllyesztett, és csak asszonyával megosztott gyengeségét elleplezve a világraszóló zseni öntudatával oszt ki  mindenkit maga körül. Csodálóiról és ellenfeleiről is megvan a maga körmönfont véleménye. Élete kései szakaszában az utolérhetetlen lángész magányába húzódik, pedig művészi közösségben kezdte pályáját.

Az ampurdáni patikus abszolút semmit nem keres

 A huszadik század első évtizedeiben burjánzó, három havonta újabb és újabb kiáltványokkal izmusokat alapító és elvető művészvilágot nem kell bemutatnom az olvasóknak. Ahogy fentebb említettem, a kezdő Salvador a szürrealistákkal kerül közeli kapcsolatba. Tagja lesz a Luis Bunuellel, Paul Éluarddal, André Bretonnal, Louis Aragonnal és a költő Federico Garcia Lorcával fémjelzett alkotói körnek. Míg Lorcával annak korai haláláig jó barátságban áll (bár a költő egy alkalommal máshogy is közeledni próbál Salvadorhoz, aki riadtan utasítja el őt), és Bunuellel is élénk alkotói kapcsolatot tart fenn (együtt készítik el a máig egyedülálló – és elborzasztó – filmszörnyeteget, az Andalúziai Kutyát), addig André Bretonnal fokozatosan elmérgesedik a viszonya.

 André Breton… az ő személyiségében minden, balos értelmiségiekről alkotott negatív sztereotípiánk megtalálható. A kommunista, ateista, dogmatikus gondolkodású, Szovjetunió-rajongó Breton formálja és tüzeli mozgalommá az enyhén vagy nagyon bolond kósza művészekből álló szürrealistákat. Állandóan az ideológián lovagol, és elvárja, hogy a mozgalom vezetőjének tekintsék őt. Igen hamar határvonalakat kezd húzni, hogy mit szabad egy szürrealistának, és mit nem. Könnyedén zárja ki a neki ellentmondani próbáló művészeket a körből.

 A teljesen eltérő személyiségű Dalí nem tudja elviselni Breton szabályrendszerét, ezért egy ponton túl elkezdi szisztematikusan kikezdeni a szürrealizmus önjelölt pápáját. A legváltozatosabb, pimasz avagy sziporkázóan szellemes provokációkkal pukkasztja ellenfelét: tudja, hogy Breton ateista, ezért az olasz reneszánsz szentképek modorában megfesti a Port Lligat-i Madonnát. Majd lefesti Lenin három méter hosszú mankóval megtámogatott ülepét. Kifejti neki, hogy „el van ragadtatva Hitler lágy, húsos hátától, amelyen mindig olyan feszesen festett az egyenruha”.

 Végül vitára hívja Bretont: amíg a francia vádpontokban sorolja föl Dalí többrendbeli elhajlását, addig a spanyol sztriptízelni kezd, miközben elárulja, hogy szívesen megfestené kettejük szeretkezését. Breton fuldoklik a dühtől, és nemsokára kiszavaztatja Dalít a szürrealisták közösségéből. Indoklásában a festőt „ellenforradalmi tevékenységet kifejtő fasiszta elemnek” nevezi, aki ellen „minden létező eszközzel harcolni kell”. A vonalas szürrealisták ezentúl már csak múlt időben beszélnek róla és művészetéről, és különösen kiábrándítónak találják, hogy a világháború után a katolicizmus felé fordul az érdeklődése. Breton jóval később, Dalí nevét nem leírva (!) azt írja: „Ez a személy valamiféle társasági portréfestő, aki újabban visszatért a katolikus egyház kebelébe és a reneszánsz művészeti ideáljához; az illető mostanában a pápa hozzá írott gratuláló leveleit és bátorításait citálgatja”.

Picasso portréja

 Érdekes, de megmagyarázható epizód, hogy mindezek ellenére Pablo Picassóval, a modern festészet vitathatatlan – ráadásul szintén spanyol – nagyságával szívélyes viszonyt ápol. Felejtsük el a két korábbi zseni, a szintén egy helyen, egy időben forgolódó Leonardo és Michelangelo zsörtölődő, egymást fitymáló vetélkedését: Dalí és Picasso kölcsönös tisztelettel tekint egymásra. A már befutott Picasso a Párizsba érkezett, és eléje járuló fiatal Salvador festményeit órákon keresztül nézi meredten, szótlanul. Amikor kikíséri őt, annyit kérdez: „Érti már?” Mire Dalí azt válaszolja: „Értem.” Később Picasso ad kölcsön Dalínak, hogy kifizethesse első utazását a tengeren túlra. Dalí soha nem adja meg a kölcsönt – igaz, Picasso nem is kéri tőle vissza. Hősünk egy ízben így évődik Picassóval: „Picasso spanyol – én is az vagyok! Picasso lángész – én is az vagyok! Picasso kommunista – én nem vagyok az!”

*

Dalít hollywoodi színészek hallgatják

 Az első popsztár

 „Minden reggel, ébredéskor átélem a legnagyobb élményt: azt hogy Salvador Dalí vagyok”

 Dalí nem sokat törődik a szürrealistákkal való szakítással: egyrészt a nemzetközi elitbe igyekszik, másrészt gyarapodó vagyona miatt már amúgy is azt alkothat, amihez kedve van. Szerencsés csillagzat alatt született: Párizsba érkezése után rögtön felkapják az ítészek és a nyomukban loholó sznobok, így a harmincas évektől kezdve nemzetközi hírnevet szerez magának. Dalí az első művészek egyike, aki felismeri Amerika lehetőségeit, az akkoriban születő showbusiness bőségszaruját, és a mélység és sekélyesség közötti játék roppant szórakoztató mivoltát. Azt is mondhatjuk: Salvador Dalí az első popsztár, különc ruházatával, viselkedésével, elmés megjegyzéseivel, és immár nem csak a festészetre koncentráló művészetével. Csillogó kacatokat szór a tengerentúli bennszülettek közé, akik busásan meghálálják tevékenységét.

 Csak egy pár példa, mivel is foglalkozik élete teljében: csokoládéreklámot forgat, parfümös üvegcsét tervez, 1969-ben píárosa az Eurovíziós Dalfesztiválnak, megtervezi a Chupa Chups logóját és egy balettelőadás díszleteit, rajzfilmvázlatot készít Walt Disneynek, majd Hitchcock-kal is dolgozik. Együttműködik fotósokkal, iparművészekkel és divattervezőkkel.

 Különböző szürreális performanszokkal csap hírverést maga körül, amivel elképeszti barátait és ellenfeleit: kilencméteres óriásnak öltözve táncol Galával a velencei Szent Márk-téren, kirakatot rendez be és arany űrhajósruhában sétálgat New Yorkban, majd tizenöt méter hosszú kenyeret süttet Londonban. Egyszer mélytengeri búvárruhában tart művészeti előadást, és először mer megfesteni egy kólásüveget. Természetesen mindenhez kifejti a megfelelő elméleteket is. „Egy szép napon kivájtam egy kenyér belét, beleraktam egy bronz Buddhát, amit teljesen beborítottam döglött bolhákkal. A kenyér nyílását lezártam egy darab fával és az egészet hermetikusan cementtel borítottam be, amelyre ezt írtam föl: Lólekvár. Mit gondolnak, mit jelent ez?”
 
 Ünneplői egyszer bált rendeznek a tiszteletére New Yorkban: egy nő meztelenül, de madárfészekkel a fején jelenik meg a partin, de mások is megpróbálnak Dalí-sak lenni. „Nem használok kábítószert. Én vagyok a kábítószer” - mondja a sztárrá vált festő. De Salvador nem tud igazán mit kezdeni ezzel: imádja, ha rajonganak érte, de követőkre nem tart igényt. „Nem voltam ura többé saját legendámnak”.

*

A polgárháború előérzete

 A hagyomány ellenforradalmi művésze

 „Már-már patológikus jellegű az a rémület és idegenkedés, amit a forradalom minden fajtájával szemben érzek”

 A világhírnév és a polgárpukkasztó öntudat alatt azonban sokkal mélyebb kérdések foglalkoztatják Dalít: a szürrealizmustól és minden más izmustól eltávolodva, szerelme védelmében újra keresni kezdi önmagát. A vérbe forduló világhelyzet megrendíti az ünnepelt és önmagát ünnepeltető festősztárt. Hazájában polgárháború tör ki, majd a világháború pusztítja az emberi civilizációt. A „konzervatív” jelzővel talán ekkortól lehet felcímkézni Salvador Dalít. Visszaemlékezési alapján ugyanis egy minden habitusában megőrző személyiséget láthatunk, aki a 20. századi tömegpszichózis ellenére nem csatlakozik egy ideológiai táborhoz sem. Épp ellenkezőleg, mint egyfajta középkori (vagy: aranykori?) világnézettel rendelkező embert, rémületbe ejti a felfordulás, és nem harcol, nem állt be a sorba egyik oldalon sem. Hogy magát Dalít idézzük:

 „Határozottan olyan ember vagyok, akit nem érdekel a történelem… Vagy túlságosan előtte jártam a koromnak, vagy nagyon mögötte kullogtam, de sohasem voltam a pingpongjátékosok kortársa. A spanyol polgárháború nem módosította eszméimet. Éppen ellenkezőleg: határozott szigorúságot kölcsönzött fejlődésüknek. Már-már patológikus jellegű az a rémület és idegenkedés, amit a forradalom minden fajtájával szemben érzek. De a reakciós elnevezésre sem tartok igényt. Én nem reagálok… Nem hiszek sem a kommunista forradalomban, sem a nemzetiszocialista forradalomban, sem másfajta forradalomban. Kizárólag a hagyomány magasabbrendű valóságában hiszek. A forradalmak csupán azért érdekelnek, mert a forradalmi helyzet feltárja a hagyomány holtnak hitt és elfeledett darabjait, amelyeknek a forradalmi megrázkódtatás görcsére van szükségük ahhoz, hogy új életre keljenek. A spanyol polgárháború forradalma nem mást fedezett fel újra, mint a Spanyolországra jellemző, autentikus katolikus hagyományt.”

 A polgárháború és világháború elől - ellenfelei szerint gyávaságból, meglátásom szerint a pusztulást, barbarizmust elviselni nem képes, érzékeny személyisége miatt - Amerikába költözik, és az eseményekből levont következtetéseit és a tanulságokat megpróbálja saját művészete továbbgondolására használni. „A háború és a forradalom katasztrófái, amelyeket hazám elszenvedett, csupán intenzívebbé tették esztétikai szenvedélyem eredendő hevességét, s miközben hazám a halált és a felfordulást faggatta, én másik szfinxet: az európaivá válás, a reneszánsz szfinxét fogtam vallatóra” - írja Dalí.

A háború arca

 A spanyol polgárháború mindkét oldala csak fájdalmat okoz neki: amíg Franco katonái megölik Lorcát, Dalí közeli barátját, addig szülőföldjén katalán anarchisták pusztítanak, és több halászembert megölnek, akik szintén Dalí ismerősei voltak. A háborúk után azonban visszatér Spanyolországba, és újra szülővárosában telepszik le. A festő körül fellángolnak a viták: az avantgárd festők újra eltemetik szóban, hiszen hazatérésével legitimálja a Franco-diktatúrát. Dalínak a diktátorhoz való hozzáállása eléggé kétértelmű: a parancsuralmi rendszerekről és erőszakról ismert a véleménye, és inkább a Dalíra jellemző bizarr humor, mint az egyetértés jeleként értelmezhetjük azt, hogy gratuláló levelet írt Francónak egy újabb tömeges halálbüntetés kiszabásához.

 Önéletrajzában azt írja: „Egyszerre vagyok monarchista és anarchista: ellentétes pólusok, de valahol mégis ugyanazok”. Végrendeletében is János Károly királyt és a spanyol királyságot teszi meg örökösévé. Idősebb korábban egyre nagyobb élvezettel tör borsot a baloldali mozgalmárok orra alá: „Ha megnézed a baloldali embereket, főleg a szélsőbalosokat, akkor egy kis fehér foltot találsz a szemük sarkában. Ez az úgynevezett csipa. A jobboldali emberek, a monarchisták, és az olyan kegyetlen férfiak, mint például II. Fülöp király, kihúzzák magukat, ahelyett, hogy a földön fetrengenének, és nem ismerik azt a haszontalan jellemvonást, amit emberi együttérzésnek neveznek.”

 A heccelésen túl azonban mély és tanulságos kritikákat is megfogalmaz a modern világgal és az ideológiákkal szemben: „A háborúk utáni Európa folyamatosan felzabálta az izmusokat és a forradalmakat. Ezek végterméke a háború és a halál lett... Karl Marx azt írta, a vallás a nép ópiuma. De a történelem be fogja bizonyítani, hogy az ő materializmusa a koncentrált gyűlölet mérge lesz, amitől az emberek a modern élet mocskos, bűzös, szétbombázott aluljáróiban fognak elpatkolni”.

*

Délután az európai történelem külső övezetében

  A misztikus világrend kutatója

 „Saját világegyetemmel rendelkezni jobb, mint autótulajdonosnak lenni”

 Személyes világrendjének kialakulásában nagy szerepe van a világháború utáni élményeinek is, amelyek végül a katolicizmushoz vezetik el a festőt. Az atombombák felrobbanásának hírére misztikus látomásai lesznek, és ezekről így ír utólag: „Egy ragyogó látomás megmutatta nekem, hogy rendkívüli fegyver áll rendelkezésemre, amelynek segítségével előrehatolhatok a valóság szívéig. Ez a fegyver a miszticizmus, vagyis a létezőnek intuitív ismerete, a mindenséggel folytatott közvetlen kommunikáció, az abszolút látomás, amelyet az Igazság kegyelme, Isten kegyelme tesz lehetővé. A részecskegyorsítóknál és a kiberkalkulátoroknál is erőteljesebben, egy pillanat alatt képes vagyok behatolni a valóság rejtelmeibe… Enyém az eksztázis! – kiáltom… Enyém a tökéletesség, a szépség, hiszen a szemébe tudok nézni. Halál az akadémizmusra, halál a művészet bürokratikus szabályaira, a dekoratív plágiumokra!”

 Könnyen föl lehet fedezni a hasonlóságot egy másik modern kori, és szintén misztikus élményt átélő festő, Csontváry Kosztka Tivadar látomásával, ami után a felvidéki patikárius otthagyta addigi életét, hogy Délre menjen megfesteni a leírhatatlant. Így ír a besorolhatatlan magyar festőóriás: „A fény, az isteni tűz miként fonja, miként árasztja körül tüzes szeretettel az utána esengő mennyasszonyt, a természetet. A levegő lágy lengése burkolja be a fákat, mintha féltené a nap mindent áttüzesítő erősségétől, félve szerető szeretetétől. Ragyogó, élő színek. Ó isteni szép. Azt kell mondanom, itt van előttem, vagy [azt], [hogy] élsz. Enyém vagy, érezlek bensőmben, te fönséges.”

A halottak szigetének igaz festménye

 Élete utolsó szakaszában már csak az abszolútumra koncentrál, látomásait próbálja megfesteni egyre egyszerűbb eszközökkel, az egyre hatalmasabbá váló vásznakon (még egy Csontváry-párhuzam!). Eltávolodik a külvilágtól, és bár turisták és kritikusok jönnek Salvadort, mint valami élő bálványt megnézni katalóniai otthonába, ő már az élet és halál végső kérdéseit kutatja, festményein mindegyre felmagasztalva Galát, az ő csapodár és mégis hűséges asszonyát, aki életre nevelte az elveszett fiút.

 „Gala, te valóság vagy! És micsoda a menny? Hol lelhető meg? A mennyet nem odafönt találod meg, nem is odalenn, nem is jobbra és nem is balra: a mennyet a hívő ember szívének kellős közepében találod. Én most még nem hiszek, és félek, a mennyország nélkül fogok meghalni.”

 Az istenített Gala 1982-ben hal meg, és ezután Dalí teljesen összeomlik. Nem vesz magához folyadékot, így próbál öngyilkosságot elkövetni. Megmentik, de élete utolsó éveiben emberi roncsként létezik, és már alig alkot valamit. 1989 januárjában hal meg, az európai történelem külső övezetében, egy új világrend kialakulásának küszöbén. Az ő világa már rendben volt.

 „A mennyet kerestem életem kuszált és démoni húsának szövedéke mentén és rajta keresztül – a mennyet! Jaj annak, aki ezt nem érti!”