Jelentősége van annak, ha a Népszabó születésnapi interjút készít valakivel. Általában azokat tisztelik meg, akiket vállalnak, és akiket meghatározónak tartanak még ma is valamilyen szempontból. Fekete János élettörténete némileg párhuzamos a Népszabadságéval. De kit is ünnepel a kormánypárti napilap? A hetvenes évek elejére a keményvonalas hazai kommunisták nyomatékos moszkvai segítséggel megakasztották az 1968-ban indult „Új Gazdasági Mechanizmus” néven ismert óvatos reformfolyamatot. A brezsnyevista mélyütést csak fokozták az egymást követő olajválságok, amelyeket a hatalom hasztalan próbált megállítani Hegyeshalomnál, azok „begyűrűztek” a korszak terminológiája szerint. Aztán 1974 körül jött a csak a Ratkó-korszakhoz mérhető hazai baby-boom, melyet az erősödő szociális háló is ösztönzött. Ezt a terebélyesedő hálót és az igencsak beindult és megdrágult kádári konszolidációt valamiből finanszírozni kellett, mert a hallgatólagos, de nagyon is létező kádári deal első törvénye az volt, hogy a közügyektől való elfordulásnak ára van, ez pedig a fix rántott hús, és ekkor már a zsebkendőnyi telek is, jó kis gyárból hazahordott bádogsufnival. 

„Ha ezt nem kapja meg a nép, akkor vége az össznépi omertának” - gondolta Kádár, és semmitől sem riadt vissza, hogy megakadályozza a szociális alapú hőbörgést. Mindezek következtében lassan, de biztosan megkezdték Magyarország brutális eladósítását, de a legrosszabb az volt, hogy minden hitelt a fogyasztásba öltek, tehát nem infrastruktúrába, vagy technológia-fejlesztésbe, hanem rántott húsba, tényleg. Részben ezért nagy hazugság a „kádáralattjobbvolt” - féle nyugdíjas-romantika. Még mindig fizetjük azt a szánalmas jólét-paródiát, és még mindig azt hiszik sokan, hogy létezhet szociális biztonság hitelből. Mivel a magyar gazdaság versenyképessége közben tovább romlott, a lakosságnak a hetvenes évek végén komoly áremelésekkel kellett szembesülnie. Rohantunk a vesztünkbe bele.

Hősünk a nyolcvanas évek elején került képbe, amikor a vezérkar is nagyon durván érezte már a Politikai Bizottságban, hogy itt bizony dagad a szar a palacsintában. Kapkodás kezdődik, újabb hitelfelvételek, az Öreg jóváhagyása után ezúttal már Fekete János vezényletével. Innentől lehet, hogy legendaízű elemek is keverednek a valósággal, de az tény, hogy ezeket a legendák elég szívósan tartják magukat közgazdász-barátok és újságírók körében: az egyik az, hogy Fekete közeli rokona '56-ban lekoccolt Németországba, ahol vezető bankár lett, és ez a kapcsolat ekkor jött jól igazán, a Fekete-család kvázi leboltolta a hitelfelvételek egy részét egymás között. A másik, ami talán ennél is elterjedtebb és valószerűbb is a mindenkori magyar viszonyokat ismerve: a fizetésképtelenség réme 1982 nyarán betörte az ajtót. Odáig fajult a helyzet, hogy konkrétan elfogyott a valuta a Nemzeti Bank készletében és motorosrendőrök segítségével hozták fel a zsét a Balatonról begyűjtve a hotelekből és az éttermekből. Ezekben a napokban vettek fel minket a Nemzetközi Valutaalapba, amely végül - a további eladósodással és hazai áremelésekkel kiegészülve - pár év egérutat jelentett egészen az 1987-1988-as szintén összeomlás-közeli állapotokig. Ami bizonyos: Fekete regnálása alatt a magyar államadósság négy-öt milliárd dollárról húszmilliárdra (!) nőtt. A többi: duma. És ahogy a régi Orbán Viktor fogalmazott kristálytisztán Nagy Imre újratemetésén: „a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezõ húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.”  Sőt, nemcsak magától fekszik ott, (még mindig) hanem valakik betették oda. Fekete János volt az egyik.

De mit mond ma a pénzügyi krach-macher Hovanyecz László tolmácsolásában a Népszabónak? Ilyeneket: „Egy dologhoz ért, de ahhoz nagyon: a nemzetközi pénzügyekhez (...) Az inflációtól való félelem azonban béklyóba köti a pénzügypolitikát.” Hát, csak tudja, hiszen ő gerjesztett jelentősebb inflációt először Magyarországon 1946 után. „A világ legfontosabb 34 országa közül 33-ban lassul a növekedés, csupán egyben gyorsul, s ez Magyarország. Igaz, hogy ez a növekedés nagyon alacsony szintről indult, de immár felülmúlja az EU átlagát. (...) Fekete János jó véleménnyel van a néhány napja közzétett kormányprogramról.”  Micsoda meglepetés! Végső konklúziója pedig kifejezetten pannonpumás: „Térségünkből az utóbbi években milliók mentek dolgozni Nyugat-Európába. Hogy nálunk a migrációs kedv minimális, arra is utalhat, hogy nem olyan rossz a közérzet ebben az országban, mint amilyennek azt nem kevesen látni, láttatni szeretnék." Hogyne, „nincs válság, csak válságpropaganda” - ahogy ezt úgy harminc éve tetszenek mondani. De mikor is tetszenek befejezni? Addig is köszönet a köztársasági elnöknek múltkori gesztusáért.