Sayfo Omar írása

Pont egy éve volt, hogy írtam a Mandineren egy publicisztikát, melyben azt állítottam, hogy Európában nincsenek no-go zónák. Ma már nem tennék ilyen kijelentést.

Az egy évvel korábbi publicisztika az akkor rendelkezésre álló szakirodalom és személyes tapasztalatok nyomán született. Kiindulási pontnak vettem azt is, hogy az érintett országok hatóságainak és rendőrségeinek nyilvános tanulmányai sehol nem beszéltek „no-go zónákról". A nyugati közvélemény 80 százalékához hasonlóan pedig – hiszen ott általában ilyen magas a rendőrségbe vetett állampolgári bizalom, szemben a kelet-európai 60 százalékkal – magam is azt feltételeztem, hogy hinni lehet a kinti hatóságoknak és szakértőiknek.

Aztán a hazai sajtó szembesített azzal, hogy a hitelesnek hitt források valójában a „píszí” nevű nyugati államvallás nevében vezetik félre a közvéleményt. Ezen a téren elmúlt év során sem történt sok változás: azóta is mindössze csak egy francia rendőrszakszervezet mert „no-go zónákról” beszélni. Megtévesztő módon ők is csak 2016 októberében, mikor a kormánnyal az elkövetkező évi költségvetésének kibővítéséért vívtak médiaháborút.

Egy éve még nem gondoltam, hogy a „no-go zónák ügye” érzékeny belpolitikai kérdéssé válik hazánkban. Ezért a cikk írásakor kizárólag a szakmai definíció lebegett szemem előtt, mely szerint „no-go zónának” az olyan területeket nevezzük:

1. ahol a hatóságok lemondtak a törvények érvényesítéséről;

2. ahol a lakók – vagy szervezett paramilitáris csoportok – alternatív igazságszolgáltatást működtetnek, mely felülírja az állam törvényeit;

3. ahova a többségi társadalom tagjai etnikai/vallási alapon nem léphetnek be, ha pedig mégis megteszik, testi épségük komoly veszélyben forog, hiszen semmilyen hatósági segítségre nem számíthatnak.

Bevallom, hogy a fenti definíciók mellett még ma is hajlamos lennék azt gondolni, hogy Nyugat-Európa az elmúlt egy évben sem vált Latin-Amerikává vagy Dél-Afrikává. Megannyi biztonsági és társadalmi probléma ellenére Molenbeek, Luton, Neukölln vagy Rosengard továbbra sem mérhető Caracas bádogvárosaihoz, Johannesburg zimbabwei migránsok által lakott negyedeihez, Detroit-külsőhöz, vagy éppen az egykor IRA által uralt polgárháborús észak-írországi területekhez, melyek kapcsán egyébként a „no-go zóna” elnevezés eredetileg megszületett.

Azóta azonban az elnevezéshez társított köznyelvi jelentés alapvető transzformáción ment át, mely eredményeként no-go zóna alatt ma azokat a városrészeket értjük:

1. ahol a hatóságok az általánostól eltérő gyakorlatot alkalmaznak intézkedéseik során;

2. ahol az átlagosnál sötétebb a lakók bőrszíne és/vagy eltérő társadalmi kultúrát képviselnek;

3, ahol volt már precedens arra, hogy egy maréknyi muszlim „sharia őrjárat” címen járókelőket zaklasson; (Még akkor is, ha utána letartóztatták őket.)

4, ahol a többségi társadalom egy részének objektív vagy szubjektív okokból rossz a biztonságérzete, ezért inkább elkerüli;

5, amit a bevándorlás-ellenes csoportok és orgánumaik, vagy egyes szenzációhajhász tudósítások no-go zónának neveznek.

A no-go zóna elnevezéshez társított köznyelvi jelentés mára nem csak nálunk, de Nyugaton is változni látszik. Legutóbb például első félhivatalos személyként a svéd rohammentők szakszervezeti vezetője használta ezt a kifejezést egy interjúban.

A fenti, megváltozott definíciók nyomán tehát be kell látni: Nyugat-Európában igenis vannak no-go zónák.

Ami számukat illeti, a kvótareferendumot megelőző kampányból már tudjuk, hogy a kontinens miénknél szerencsétlenebb történelmi fejlődésű felében 900 no-go zóna van. Halkan azonban érdemes megjegyezni: nagy szerencsénk, hogy a nyugati politikusok és a kinti média eddig még nem ütötte le a magas labdánkat.

Pedig ha akarnák, könnyen visszavághatnának azzal, hogy hasonló kritériumok alapján − mínusz „sharia őrjáratok” − csak Magyarországon több, mint 1600 városi és falusi szegregátum, magyarán no-go zóna van, Kelet-Közép-Európában pedig ezek száma megközelíti a tízezret.

Szerencsénk, hogy a nyugati kormányok még nem készítettek kelet-európai „no-go zóna” térképet, a kinti média nem lobogtatja a kelet-európai bűnügyi statisztikákat, nem büszkélkednek azzal, hogy hányan „menekülnek” tőlünk hozzájuk, és nem cikkeznek napi szinten arról, hogy milyen veszélyek leselkedhetnek hazánkban azokra, akik rossz környékre tévednek a Nagykörúton kívül.

Hogy ezt a szemükön ülő píszí hályog, vagy a józan ítélőképesség miatt nem teszik, azt mindenki döntse el maga.