Vadnyugat, cowboyok, nagy kalapok, rodeó, olaj, Dallas, Jockey Ewing – nagyjából ez jut eszünkbe, ha Texasra gondolunk. A túlfinomultak szerint Texas a bunkó redneckek hazája. Az utóbbi években azonban Texas az Egyesült Államok egyik gazdasági motorja. Austin és Houston városai startup-paradicsomok, alacsonyak az adók, a két húzóágazat a marhacsordák és a kreatívipar. Érdekes párosítás.
Texas rising.
Megnéztük.
*
Csütörtök este landolunk a DFW-n, kocsival visz minket haza vendéglátónk. Nagyszerű fogadtatásban van részünk, meg is illetődünk. A tévében a Fox News megy, a Berkeley nyápic lelkületű hallgatói által bojkottált Milo beszél a képernyőn. Esténként többször kerülnek elő a „jenkik” a beszélgetésben, nem épp pozitív kontextusban. Haha.
A helyi magyar közösség meghívására érkezünk Fort Worth-Dallasba, hogy némi néptánc kíséretében meséljünk a farsangi népi hagyományokról.
Nos, Texasban valóban minden olyan, mint a filmeken. Nem túlzás, nem csalás, nem ámítás. A fű és a növényzet színe így februárban, a 5-15 celsius fokban barnás-vöröses, esetleg kiégett vagy halványzöld.
Amivel azonban legelőször találkozunk világosban, az ez, Fort Worth belvárosának határán:
New York egy tömör, sűrű város, a környéke és felette Új-Anglia sűrűn lakott, erdős vidék. Kis államok ezek, sokan próbálnak elférni. Texas mindennek az ellentéte: nagy terek, kis népsűrűség, nagy távolságok. Egy állam, ami önmagában nagyobb, mint a hat új-angliai együtt. Míg New Yorkban üzletsorok vannak, Texasban ha lehet, nem közösködnek: mindenki külön épületet épít. Megtehetik, van hová.
Texas mindenben ellentéte Új-Angliának: Amerika észak-keleti csücske az Egyesült Államok legrégebbi része, itt kötöttek ki először az új hazát kereső angolok. Északon hideg van, erdős, kicsi, sűrű, „America, at its most nostalgic”, írja az útikönyv, a legtörténelmibb és legeurópaibb vidék. Egyben a legszabadelvűbb. És persze ez itt Jenkiföld. Texas, Redneckföld: modern városi építészet, kietlen táj, meleg, nyáron forróság, nem annyira történelmi, de határozottan más, mint Európa, s az egyik legkonzervatívabb.
Texas: nem észak, hanem Dél, nem Kelet, hanem Vadnyugat, de annak is csak a kezdete, mert egyébként Középfölde. Nem jenki, hanem redneck. Texas egyszerre tartozik a jenkiket lenéző Délhez és a Vadnyugathoz, mindkettőnek a határán van, és igazából egyikhez sem húz teljes szívvel. A Lone Star State igazából egyvalamiben hisz: saját magában.
Free Tibet-feliratok itt nincsenek, ám sokan szívük mélyén a Free Texas hívei. Erre minden (a magyar szívnek oly kedves) történelmi érvük megvan: hat zászló is uralta e vidéket, a francia, a spanyol, a mexikói, a texasi, az amerikai, valamint a konföderációs. A texasi? Igen, ugyanis Texas 1836-ban nyilvánította ki Mexikótól való függetlenségét, s majdnem egy évtizedig önálló volt, Texasi Köztársaság néven. 1845-ben csatlakozott az Egyesült Államokhoz, így annak 28. állama lett. 1861-ben rögtön a konföderációs Dél államai közt találta magát, de sosem tartozott a Mély Délhez (Deep South).
*
Texasban tehát mély gyökerei vannak a „hagyjatok minket békén” filozófiájának, mármint ha a „minket” Texasra vonatkozik. Ezért Texas mindig is kicsit különutas volt. Mai napig erős bástyája a tagállami jogokat hangsúlyozó filozófiának (state’s rights), és a hatalmas amerikai lobogók mellett a legtöbb helyen ugyanakkora Texas-zászlót lenget a szél. A két lobogó méltóságteljesen hullámzik a levegőben, a látvány fenséges.
Ahogy Fort Worthban járkálunk, most épp nem a modern belvárosban, hanem, nevezzük így, a történelmi negyedben, és kerülgetjük a valódi cowboyokat, akiknek egy része valami aktuális nagyvásárra jött állatszállító kocsikkal, és ahogy beterelik a „longhorn”, azaz hosszúszarvú marhákat a főutcára, a magyar lélek egyből lefuttatja a összehasonlító programot.
Hosszúszarvú marha – szürkemarha; veszkócsizma – magyar csizma; cowboykalap – csikóskalap, cowboyok – betyárok és hajdúk. Viszonylag gyorsan megszületik a konklúzió: Texas egy nagy Hortobágy!
A veszkócsizma ugyan köröket ver a magyar csizmára díszítésben, de a csikóskalap extravaganciájához sosem fog felzárkózni az amúgy karakteres texasi kalap. És az esti rodeón arról is megbizonyosodunk: a cowboyok kötele semmi a karikás ostorhoz képest.
A rodeó amúgy nem vészes, nem is unalmas, sőt kifejezetten élvezetesnek bizonyul. Nyitásként a sötétben elhangzik egy hazafias műdal meg a himnusz, eközben egy cowgirl amerikai zászlóval lovagol körbe az arénában.
Aztán indul a játszma, nyolc másodpercig kell megülni a bikákat, amiket valami szúrós kötéllel késztetnek féktelen ficánkolásra. Aztán lóval el kell kapni a bikát és bevontatni a backstage-be. A sport a spanyol-mexikói vaquerosból ered, és abból a korból származik, amikor még valódi tétje volt a bikakergetésnek. Sportként az 1870-es évek környékén terjedt el. Az állatvédő mozgalom egyik örök célpontja, érthető módon, ám megjegyzendő, hogy a rodeószövetségek régóta bevezettek intézkedéseket az állatok védelmének érdekében, például a fiatalabb, kisebb bikáknak fülvédőt tesznek a fülére, hogy véletlenül se a fülét szorítsa meg a kötél a szarva helyett, vagy ne csípje oda. A bikák nyilván nem élvezik a reflektorfényt a saját kárukra, de láthatóan óvatosan bánnak velük az arénában a cowboyok. A rajongók nem csak a rodeóversenyzőket, hanem a bikákat is számon tartják, zsűri dönti el, hogy eléggé megnehezítette-e a cowboyok dolgát egy-egy állat, a kiöregedett bajnokbikák pedig nagy becsben állnak, például fotózkodni lehet velük az arénán kívül.
*
A Texas–Hortobágy-párhuzam azonban nem csak felületes magyari megfigyelés. Aki még emlékszik valamire itthon a népi-urbánus vitából, és tudja, kik a népi írók, mi a népi mozgalom, az további, meglepő hasonlóságokra deríthet fényt.
A két világháború közt virágzó népiek ideológiailag a szélsőbaltól a szélsőjobbig tartottak, központi témájuk a vidéki élet, a falusi ember és annak bajai voltak. Szociális témák, nemzeti érzés egyesült bennük. Nehezen viselték a Horthy-kor „neobarokk” társadalmát, de ugyancsak nehezen viselték a balos-urbánus polgári radikális ellenzéket is. Leginkább szociográfiát írtak, mint Illyés Gyula Puszták népe című munkája. Előhírnökük volt Szabó Dezső, közéjük sorolják Tamási Áront, Móricz Zsigmondot, Erdélyi Józsefet, Veres Pétert, Illyés Gyulát, Féja Gézát, Kodolányi Jánost és Németh Lászlót. A kommunizmus alatt nagyjából a tűrt kategóriába estek, a rendszerváltás után pedig MDF-szimpatizánsként elkeseredett harcban álltak a polgári radikalizmus kortárs megtestesülésével, az azóta hála az égnek megboldogult SZDSZ-szel. Nemrég hunyt el egyik utolsó nagy képviselőjük, Csoóri Sándor.
Nyilván a régi Delet sokak szemében egy az egyben diszkreditálta a rabszolgaság, de talán így 2017-ben mégsem ez a legérdekesebb és legégetőbb kérdés. Nos, nem csak én, hanem már Egedy Gergely tanár úr is megfigyelte Konzervatív gondolkodás és politika az Egyesült Államokban című vaskos alapmunkájában, hogy az amerikai Dél egyes szellemi irányzatai, például a déli agráriusok erős gondolati rokonságban állnak a népi mozgalommal (és esetleg a korábbi, 19. századi nemzeti romantikával is), amikor pedig interjút készítettem vele, arra is volt pár megjegyzése, hogy ez a mai Magyarországon miért is lehet érdekes.
Ha pedig az Észak–Dél-ellentétet tekintve túltesszük magunkat a rabszolgaságon, és más tényezőket is vizsgálunk, gyorsan szembeötlik a Dél köztudott mezőgazdasági jellege, még azután is, hogy az Elfújta a szélben idealizált gyapotültetvények a múlté lettek a polgárháború (déli szempontból: önálló államok közti háború) után. Az agrárius-vidéki életmódot a déli agráriusok ugyancsak romantizálták, és szembeállították a lelketlen, indusztriális, kapitalista Északkal, a kapzsi jenkik világával. Nyilván ez erős leegyszerűsítés, de a korabeli déli mentalitást jól bemutatja. És azért valljuk be, legyen valaki tradicionalista vagy épp zöld, vagy gmo-ellenes biopárti, többféle gondolatiság találhat rokonságot ezen meglátásokkal.
Elvégre az a New York-i értelmiségi vagy az a San Francisco-i futurista techguru, aki sosem teszi ki a lábát a városból, maximum kocsival és rövid időre, és mindenféle organikus kajákat vásárol össze a Whole Foodsban vagy valami más, menő, értelmiségi gyülekezőhelyül szolgáló élelmiszerboltban, néha bele kell, hogy gondoljon, hogy az egészségét szolgáló organic izék, gmo-mentes cuccok és free-range, azaz szabadon szaladgáló csirkéből kipottyant tojások (meg annak a húsa) akár a suttyó-redneck déli cowboy termékei is lehetnek. Ha nincsenek azok az átkozott parasztok, a toleranciabajnok sanctuary cityk nemes egyszerűséggel éhen döglenek, vagy kénytelenek lesznek jóllakni a Starbucks fair trade, politikailag korrekt kávéival.
Márpedig éhesen nehéz ledolgozni a munkaórákat az Apple-laptop előtt ülve a kávézóban. Kedvenc, amúgy urbanisztikára szakosodott (ha tetszik, északi urbánus) New York-i folyóiratom is arról ír, hogy a népi-urbánus ellentét már a görögöket is érdekelte (minden a görögökkel kezdődött, tényleg), Athén és Spárta ellentéte is leírható ezzel (bár Spárta is városállam volt, nem csak egy kis farm), és a mi kis magyar népi-urbánus vitánkon túl például a mostani amerikai elnökválasztás is visszavezethető a nagy amerikai népi-urbánus ellentétre, ami főleg a mentalitásban jelentkezik, és egyáltalán nem biztos, hogy az urbánusok javára dől el benne minden kérdés. Én azért tartom magam családi gyökereimhez és a reakciós-mandineres hagyományokhoz, és egyesítve érzem magamban a népit és az urbánust. Eközben a Dél demográfiailag és gazdaságilag is jön fel, kissé egészségesebb az egész társadalma a fagyoskodó Északénál. Például Délen nem adóztatnak agyon.
*
Na, de hagyjuk ezt a túlságosan is aktuális gondolatmenetet. Kanyarodjunk vissza a könnyed, szórakoztató jellegű, magazinos, eszmetörténeti hangvételhez.
A texasi cowboyok egyáltalán nem hülyék a művészethez, Fort Worth-ben összehoztak egy takaros, ultramodern múzeumot. Nem egy MET, de teljesen rendben van. A büfé menzakajája után a legsznobabb New York-i is megnyalhatná az ujjait. Ottjártunkkor épp magyaros gombalevest kínálnak: nem pontosan tudom, mi volt rajta a magyaros, de finom volt.
Ami viszont igazán érdekes, az a környék szoborpolitikája. A Fort Worth–Dallas-tengely olyasmivel van tele, amitől itthon a modernista-posztmodernista műítészek rángógörcsöt kapnának: figuratív szobrokkal (emlékszünk még a pesti 56-osok terét övező vitára?). Semmi absztrakt izé. Ráadásul a népi élet legkarakterisztikusabb jelenetét elevenítik meg és merevítik ki ezen alkotások: a csordát és a hajtást. Mintha valami kortárs, texasi Izsó Miklós szakmányban nyerné a szoborpályázatokat, Búsuló juhász helyett pedig Vágtató marhacsordát formázna meg. Mindenki döntse el maga, tetszenek-e neki ezek a szobrok, de az biztos, hogy a sima felületű kockaépületek közt ezek inkább képeznek kontrasztot és hívják fel magukra a figyelmet, mint valami elvont, kortárs, posztmodern, ,megcsavart négyzet, aminek a címe Anya gyermekével, vagy Szürke bánat lenne. Itt bizony csordák merevednek meg a város közepén.
*
A Billy Bob’s Honky Tonkban péntek este épp egy country-zenekar hangol az esti mulatságra, ami a rodeó után kezdődik. A falakon kalapok, gitárgyűjtemény, countryzenész-kézlenyomatok. Hatalmas hely, korábban istálló volt. Megiszunk egy sört a körbecsodálkozás után. Vajon játszik-e itt valaha a Texas Hippie Coalition? Az ugyanis nem épp country. (A Billy Bobnál tett látogatás után még inkább értetlenül állok a magyar klasszikus, a Rolling Stones-t valamiképp feldolgozni szándékozó Z’Zi Labor-szám, a Honky Tonk Woman előtt.)
Fort Worth-ben belekóstolunk egy steak-bár kínálatába is, alig bírjuk magunkba tömni az adagot, ez nem valami gourmet-étterem, ahol nagy tányér közepén három sornyi nevű, mikroszkóppal keresendő kaja van. Parasztos az adag, a lényeg az elégedettség, amit a tömött hassal mérnek. Dallasban megnézzük, hol lőtték le Kennedyt, s megállapítjuk, hogy nem épp grandiózus helyszín. Az épületben, ahonnan lőttek, ma múzeum található. Vetünk egy pillantást a városra egy felhőkarcolóból, aminek valahányadik emeletén olajmágnások exkluzív klubja üzemel, és jót eszünk egy romkocsmaszerűségben, ami magyar tulajdonban van.
*
Texasban az urbánus élet is feljövőben van, nem csak a cowboyok érdekesek. Miközben az olyan városok, mint San Francisco, Seattle, Portland, Los Angeles vagy Boston, elnehezülnek és lelassulnak a magas adóktól és a túlszabályozástól, Texas városai jönnek fel, mint a talajvíz, vagy inkább az olaj. A keleti parton az egyik legrosszabb állapotban Hartford, az új-angliai Connecticut fővárosa van.
Hartford olyan, mint a magyar foci: dicső múltja van, jelene kevésbé. Az észak dél elleni polgárháború után évtizedekig a leggazdagabb amerikai város volt, ma a legszegényebbek közt van – és ahhoz képest, hogy főváros, Connecticuten belül is csak a harmadik-negyedik legnagyobb, Bridgeport, New Heaven és talán Stamford, tehát az óceánparti iparvárosok után. Stamford épp most előzi meg. Történelmét tekintve van mire büszkének lennie persze Hartfordnak: 1635-ös alapításával az egyik legrégebbi város az Egyesült Államok területén, itt van a legrégebbi amerikai művészeti múzeum, a Wadsworth Atheneum, és a legrégebbi közpark, a Bushnell (a közpark annyit tesz: nem magánpark, amit megnyitnak a köz előtt, hanem önkormányzati vagy állami fenntartású); és itt adják ki a legrégebb óta folyamatosan megjelenő amerikai lapot, a Hartford Courant-ot. 1814-ben Új-Anglia majdnem itt mondta ki az elszakadást az Egyesült Államoktól. Ez ugyan nem következett be, de a Dél elszakadását nagyban elősegítették errefelé: Hartford az „abolicionista”, azaz rabszolgaság-ellenes mozgalom egyik központja volt a 19. században; Harriet Beecher Stowe itt írta a Tamás bátya kunyhóját. Nővére, Isabella a nőjogi mozgalom egyik vezető alakja volt. Nem meglepő, hogy az Abraham Lincolnt támogató Wide Awakes paramilitáris mozgalom is itt székelt. Később is a progresszió fontos bástyájának bizonyult a város: a klasszikus városkép ugyan iparivá és irodaházas-felhőkarcolóssá vált, részint egy áradásnak köszönhetően, így a másik három nagyvárostól alig különböztethető meg (persze ha mindegyiknek klasszicista városképe lenne, akkor sem lehetne igazán megkülönböztetni őket), és lecsúszott a legszegényebbek közé; mégis, a vigaszágon büszkélkedhet olyasmikkel, hogy 1987-ben itt választottak először fekete női polgármestert, Carrie Saxon Perry személyében; Minő dicsőség. Már csak rendbe kéne tenni a várost, ami úgy van a legszegényebbek közt, hogy – még egy „leg” – Amerika biztosítási fővárosa. Hogy mi Hartford baja? Magas adók, túl sok szabályozás, túl sok közpénzből fenntartott intézmény.
Texas városai, amelyek persze szabadelvűbbek a vidéknél, mindennek az ellentétei. Csoda, hogy Austin a kreatívipar-központ? Az előző időszakban a négy nagy texasi város még San Franciscót is megelőzte állásteremtésben. Így aztán több az előző években több százezren költöztek a texasi nagyvárosok környékére olyan helyekről, mint New York, Log Angeles, Chicago vagy San Francisco. Kétkezi munkások és fiatal, agyonképzett posztindusztriális zsenik egyszerre. Texasban a latin-amerikaiak nem identitáspolitikával próbálkoznak, hanem munkával.
Velem szemben Hertelendy László eszi a hortobágyi húsos palacsintát, kicsit texasias módra elkészítve, aki 1956-ban a Nemzeti Múzeumnál harcolt, a ruszki tankok kiiktatása volt rábízva. Mellette ül a menye és a fia. Na, itt aztán már úgyannyira összeérnek a szálak, mint ahogy a tagok cserélődnek és közösködnek a southern rock súlyosabb zenekarainak mocsarában (Down, Crowbar, Soilent Green, Eyehategod, Pantera, stb – habár az inkább New Orleans).
1956 és Texas: szabadság a négyzeten. Így már érthetőek az idetévedt magyarok. És a figyelmeztetés is, ami szembejön velem még egyszer hazafelé a reptéren:
Don’t Mess with Texas. Ne szórakozz Texasszal!