Nemrégen Rajcsányi Gellért közölte a Mandiner.hu portálon Bethlen Gábor egyik írását. Az írásmű egy levél, amelyben Erdély protestáns fejedelme a szultánnak fejti ki a tervét. A levélben első olvasatra meglehetősen hajmeresztő ötleteket ad elő, Lengyelország török fegyverekkel történő feldúlását, oszmán hadjáratokat nyugatra, és általában Európa jelentős részének iszlám invázióját.

A levél közlése után a Mandiner szükségesnek tartotta két kommentelő alpári stílusú hozzászólását is közölni. Az ügy azonban nem ilyen egyszerű. Mielőtt a „nép hangjaként” azonosítanánk a két kiemelt kommentet, érdemes lenne a közösségi oldalon lezajlott vitából is kiemelni néhány hozzászólást, amelyek kissé higgadtabb hangvételben közelítik meg a problémát.

„A kontextusról azért egy pöttyet elfeledkezik Rajcsányi úr... Ugyanis a levél megírását megelőzően alig félé évvel zajlott le a fehérhegyi csata, minekután a katolikus Habsburgok az akkor protestáns Csehország népességégen jó felét lemészárolva rekatolizálták azt. A protestánsok - és a protestáns Erdély - számára tehát ebben az időben "a két pogány közt" egyértelműen a "muzulmán Porta" volt a kisebbik rossz, akivel némi adófizetés fejében együtt lehetett élni, ellenben a katolikus birodalmakkal, amik alapvető egzisztenciális fenyegetést jelentettek mind a protestáns Erdélyre, mind egyszerűen a protestáns népességre nézve. Ne feledjük el, hogy Bethlen Gábornak és a korabeli Erdélynek a "korabeli NATO-ról”, és a kereszténységet védő katolikus felszabadítókból a legutóbbi élményük Georgio Basta áldásos tevékenysége volt, aki teljes megyéket néptelenített el kormányzása alatt, és akinek neve több száz évig konkrétan káromkodás maradt Erdélyben.” (K. J.)

„Aki figyelmesen végigolvassa a levelet, láthatja hogy a fő cél a Magyar Királyság területi integritásának a helyreállítása. Ennek vannak alárendelve a javasolt katonai lépések. A levél írásakor (1621) reális cél volt a Habsburg birodalom és szövetségesei legyőzése,ami a protestáns hatalmak mellett Franciaország további megerősödését is jelenthette volna. Bethlen nem Európa iszlamizálását akarta, csupán Magyarország helyreállítását és az iszlám-keresztény konfliktus frontvonalának nyugatabbra helyezését. Bethlen húzása feloldotta volna azt a patthelyzetet, amibe Magyarország lényegében belepusztult. A következmény valószínűleg a bázisaitól túlzottan eltávolodó török haderő végzetes meggyengülése és a birodalomnak a Balkánra történő visszaszorulása lett volna.. Ahogy ez kereken nyolcvan évvel később, meg is történt. (…) Sajnos már akkor is rajtunk kívülálló dolgok határozták meg sorsunkat. A dicső múlton nevelkedett magyar nemesség sokszor képtelen volt felismerni a kor realitásait. Inkább vállalták a halált, mint az erkölcsi gátlásokat semmibevevő politizálást.” (N. L.)

„Mielőtt újra lobbannak a máglyák, jelzem, a katolikus francia király a muszlim torok szultánnal és a római pápával volt szövetséges a katolikus Habsburgok ellen, aminek a magyarok ittak meg a levet. A protestáns - katolikus vallásháborúban pedig a katolikus franciak eleinte protestáns szövetségben utána nélkülük a katolikus Habsburgok ellen. Akkor most ez mi? A protestáns magyarok ellen harcoló katolikus Habsburg a pozitiv szereplő, és a katolikus francia aki a muszlimokat rászabadítja a szinten katolikus Habsburgokra??? A római pápa és a muszlim kalifa (merthogy a török szultán ezt a címet is viselte) szövetsége egy katolikus ország ellen? Kedves pápista testvérek, ne újítsuk fel a vallásháborút.” (A. L. G.)

„Arról a francia ötletről nem is beszélve, hogy János Zsigmond házasodjon meg a szultán lányával, ezzel a Magyar Királyságot házasság kötné a török-francia szövetséghez. Az egész alapja pedig, hogy a fejedelem unitárius volt, így nem többistenhívő, vagyis vallásilag nincs messze az iszlámtól (legalábbis Párizsból nézve)” (Z. G.)

A fenti kommentekben természetesen akadnak csúsztatások, történelmi elnagyoltságok és pontatlanságok is. Mégis, kissé jobban megközelítik a valós történelmi képet, mint egy ad hoc bedobott, szörnyűségesen festő történelmi szöveg és az arra reagáló megjegyzések. Azonban nem csak erről van szó: bár Rajcsányi Gellért arról tájékoztatott, hogy a levél szenzációhajhász közlésének semmi köze nem volt a reformáció 500. évfordulóján elindított emlékév ünnepélyes megnyitásához, arra biztosan számíthatunk, hogy az utóbbi – tehát a protestáns emlékév – kapcsán fel fog erősödni a többségi katolikus egyházból egy kisebbség és a rájuk csatlakozók hangjai. Ezek a hangok a katolikus-protestáns kérdést egyúttal labanc-kuruc kérdéskör tematizálására is fel fogják használni. Talán ismét sor kerül majd a „valódi, européér” konzervativizmus felsejlésére, amely a magyar Ugaron hiába is próbálkozik. Másfelől valószínűleg ennek farvizén fel fog merülni az is, hogy a marxista történetírással próbálják azonosítani az úgynevezett „kurucos” történelemszemléletet. Erre az 1867-es kiegyezés idei 150. évfordulója is jó alkalmat fog kínálni.

„Tálibok” mind a két oldalon akadnak. Az említett katolikus csoport tagjai infantilis örömmel jelentik ki, hogy „a protestantizmus a kor bolsevizmusa volt”, és vonják kétségbe a francia, gallikán katolicizmust, sőt, helyezik egy kalap alá a protestánsokat a muzulmánokkal. Másfelől, akadnak olyan ifjú titánok a reformátusok között, akik szerint közelebb van az igazi keresztyénséghez egy Jehova tanúja, mint egy katolikus. Mindkét tábor örömére szeretném velük közölni, hogy vannak magyar ortodoxok is, akik az egészet úgy ahogy van, tagadják. Továbbmegyek: vannak kifejezetten a magyar pogányságra hajazó kultuszokkal élők is.

Kár lenne a nemzeti szuverenitás nagy alakjait gyermeteg ábrándoktól vezérelve leimádkozni, leprédikálni a Hősök Tere kolonnádjáról. Ugyanígy kár lenne a Habsburg uralkodókat megpróbálni beleszuszakolni a magyar nemzeti Pantheonba. Még a legjobbjaik, a legjobb pillanataikban is inkább elnézéssel tekintettek a létezés magyar minőségére. Ugyanígy ostobaság „protestáns történelemhamisításról” regélni.

Legvégül pedig kár lenne újranyitni a lezárt fejezeteket. Jelenleg vallásháború ugyan nem, de civilizációs küzdelem zajlik – az európai világunk megőrzéséért folytatott küzdelem. Ebben, azt gondolom egy oldalon állunk, legyünk katolikusok vagy protestánsok. Ugyanígy a magyar nemzeti szuverenitás megőrzéséért folytatott politikai csatározásokban is – ahova még a „turanisták” is beférnek.

Ilyenkor hajuknál fogva előrángatott ürügyekkel teljesen felesleges új frontokat nyitni. Van abból elég bőven így is.