Egy dodó elmélkedései az Úr 1662. esztendejében Mauritius szigetén − bár a dodó sem az Úrról, sem a maga helyéről és idejéről nem tud semmit. És valójában nem is elmélkedik már semmiről.
Új napra virradtunk hát a bőség birodalmában. Itt mindig süt az áldott Nap, ha nem süt, akkor meg az áldott eső esik. Tenyészik itt minden, ami gyomrunknak kedves: ízes termések, édes gyümölcsök, laktató csigák, minden megvan, amire csak szükségünk lehet. Nem is kell érte tennünk semmit: lépünk kettőt és megtaláljuk, befaljuk. Erről szól az életünk.
Nincs ennél jobb hely a Nap alatt. Izgága, repdeső madarak, akiknek nem elég az, ami itt van, nehezen érthető nyelvükön hírt hoznak nekünk távoli vidékekről, ahol az élet minden nap küzdelem, farkas farkasnak farkasa, madár eszi a madarat, hal a halat. Valami furcsa két lábon járó majmokról is beszélnek, akik beburkolják magukat, és minden más élőlényre vadásznak − ha nem éppen egymásra.
De ez távol van tőlünk, ha egyáltalán igazak a mendemondák − annyi mindent mondanak manapság...
Ránk nem vadászik senki. Biztonságban vagyunk. Mi itt élünk a világ legélhetőbb sarkában, bőségben, békében. Állítólag valamikor repülni is tudtunk, de ezt régen elfelejtettük. Meghíztunk, elbágyadtunk. Már alig-alig költünk fiókákat, egyet-kettőt pár évente, ha egyáltalán. Minek is többet, jobb ez a bőség itt és most nekünk, mint az ínség az utódainknak.
De lám, valami felbukkan a láthatáron. A tenger távolából különös, hatalmas dolgok közelednek felénk. A szél fújja ide őket, és mindjárt meg is érkeznek. Nahát. Idegen lények, kétlábúak szállnak ki belőlük, jönnek felénk, a bőség partjaira. Hát tényleg léteznek azok, akikről eddig a mendemondák szóltak!
Milyen érdekes! Menjünk, nézzük meg őket közelebbről! Mit mondasz, kedves szomszéd? Hogy jó, hogy ide jöttek, és ők is részesülhetnek gazdag földünk áldásaiból? Fogadjuk őket barátságosan, békében, ahogy mi is élünk? Hát nem is tudjuk máshogy fogadni őket. Életünk itt teljes: megvan mindenünk, mindent készen kaptunk eleinktől, semmiért nem kell tennünk semmit. Minden el van rendezve. És igaz, van itt még hely a Nap alatt, jöjjenek csak ezek a furcsa, új szerzetek.
Lejöttünk hát a partra, kíváncsian nézegetjük őket, és ők is nézegetnek minket. Elvegyülnek közöttünk, néhányan el is tűnnek már a fák között, mintha keresnének valamit. Elkezdenek fákat dönteni, elkezdenek az úszó dolgaikról a parton kipakolni, furcsa hangon kiabálnak egymásnak, mint akik máris otthon érzik magukat. Miért sietnek? Itt minden megvan, ami csak kell, mindenki elfér a bőség asztalánál. Majd megtanulunk együtt élni egymással.
De várjunk csak: valami furcsát látok a kétlábúak szemében. Szikárak ezek a figurák, elgyötörtek, mintha hosszú napok, hetek, hónapok óta hiányozna nekik valami. Talán nem ettek, nem ittak eleget? Talán fáradalmas volt az útjuk?
Mit tehetnénk, hogy segítsünk nekik? Nem tudom, hogy ők értenek-e minket, és hogy mi értjük-e őket.
Furcsán néznek ránk. Még mindig itt őgyelegnek közöttünk, ahogy mi közelről nézegetjük őket. Az egyikük elővesz egy husángot. Milyen izgalmas! Megsuhintja, lecsap vele, nahát! Most még többen köré gyűlünk, hiszen ilyet még nem láttunk. Valami... történik! Rácsapott egy társunkra, aki elterült és nem mozog többet. Ez vajon mit jelenthet? Ilyet mi még nem láttunk, mi itt nyugalomban, békében élünk, kérem szépen. Most más kétlábúak is előveszik husángjaikat, és elkezdenek csapkodni. Furcsa dolgok történnek, egyre több dodó terül ki.
Ez valami bajt jelent? Baj? Mi ennek a hírét se hallottuk eddig. De mi így is rengetegen vagyunk, élelem van bőségesen, ma és holnap is ehetünk, ihatunk tovább, hát nem? Majd megtanulnak együtt élni velünk ezek az idegenek, hiszen látni fogják, hogy nincs ennél jobb hely a világon.
Az idegenek egyre több dodót csapnak le... mintha... mintha kimúltak volna. Ez létezik? Lehet, hogy vannak olyan idegenek, akik ránk vadásznak? Hát nem értenek meg minket? Hát nem látják, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint mások, mi már nem bántunk senkit és nem akarjuk azt se, hogy minket bántsanak?
Jó lenne ezt elmondani az idegennek. Jó lenne, ha megértene minket. Szebb lenne így a világ. De nem értenek minket. Mi sem őket. Még mindig itt állunk tömegesen körülöttük, kíváncsiak a nyakunkat nyújtogatva feléjük. Néhányan nem mozdulnak, mások kérdőn néznek körbe. Van, aki pár lépést hátrébb lép. Várunk. Gondolkodnánk, azt hiszem, ha képesek lennénk még erre. De nincsenek szavaink arra, ami történik.
Mi ez az egész, mit lehet tennünk? Nem erre számítottunk. Azt hittük, ez nem történhet meg velünk. Azt hittük, ez csak mással történhet meg.
Valamit máshogy kellene csinálnunk? De tudunk még bármit máshogy csinálni? Képesek vagyunk rá? Vagy most már meg kell tanulnunk együtt élni ezzel?
De jó lenne ezt megbeszélni az idegenekkel. Nicsak, az egyik épp felém tart. Elébe siessek? Várjak ki? Békében fogadjam, vagy... vagy támadjak rá? Azt hogy kell?
Egyre csak közeledik. Talán jó lenne elmenekülni.
Mindjárt ideér. Felemeli a husángját.
Azt hiszem, jobb lesz mégis inkább elmenekü
