Óvatosságra intettem magam. Mégse hebrencskedjük el a dolgot, ha a Rolling Stones 11 év után új stúdiólemezzel jelentkezik. Múlt pénteken, december 2-án kijött már a Blue & Lonesome, aznap el is kezdtem hallgatni, de eddig vártam az írással.

Két kemény véleménylehetőség feszült ugyanis egymásnak első hallgatásra, s hogy dönteni tudjak (a bal fülembe hörgő ördögnek vagy a jobba trillázó kisangyalnak hiszek-e), ahhoz bizony kellett némi idő.

Erről a lemezről ugyanis nyugodtan lehetne temetői hangulatban írni. Ha a tényeket nézzük, ez a 12 dal pontos illusztrációja annak, hogy a Rolling Stones, ez az egykor a zenét megújító, zseniális dalokat és lemezeket ontó alakulat régen megszűnt alkotó közösségként működni. A Blue & Lonesome ilyen értelemben nem is hattyúdal. A gyásztávirat maga. 

Mert mit is adtak ki most ezek a hetvenes éveikben járó rockveteránok? Blueslemezt.

Oké, oké, lehetne mítoszt gyártani e köré, hogy hát visszatértek oda, ahonnan indultak, hiszen tényleg a bluesból indultak (meg persze Chuck Berry rock and rolljából). Mick Jagger 55 évvel ezelőtt a dartfordi vasútállomáson épp Muddy Waters és Chuck Berry lemezeit szorongatta a hóna alatt, ami akkor Angliában nagy szó volt, Amerikából kellett ugyanis megrendelni az ilyen kincseket. A szintén azon a peronon ácsingózó Keith Richards meglátta egykori iskolatársát, hóna alatt a lemezekkel, utóbbiak miatt pedig rögtön le is szólította. És a bluesról kezdtek beszélgetni. Meg arról, hogy csináljanak bandát. Így is tettek. 

Amit a hatvanas évek közepétől tíz éven át műveltek aztán, az történelem. Zenetörténeti jelentőségű is. Az egyik első nagy sikerét tényleg blues-feldolgozással (Little Red Rooster) arató banda a kor igényeinek megfelelően aztán saját dalokkal állt elő, és már első valódi lemezén olyan izgalmas örök darabokat mutatott be, amilyen a Paint It Black vagy a lassúak közül a Lady Jane.

A bluest viszont végig megtartották maguknak, sőt, nem egyszerűen csak megtartották: saját arcot adtak a feldolgozásoknak is. A Stones Love In Vain-je például countryba hajlik, alig van köze az eredeti Robert Johnson-dalhoz. Attól olyan jó – főleg az 1970-es Get Yer Ya Ya's Out koncertlemezen (abban az időszakban, '69-től '74-ig kivételesen volt jó gitáros is a bandában, Mick Taylor személyében). Akkor, a fénykorban a Stones új szintre emelte a bluest: a Midnight Rambler című dal szinte blues-oratórium. Zseniális.

Ehhez képest most mit kaptunk? 12 feldolgozást, nagyrészt az ötvenes évek chicagói blues-repertoárjából. Az első Stones-lemezt, amelyen egyetlen Jagger-Richards dal sem szerepel. Szóval óvatosan a „visszatértek a gyökerekhez”-mítosz építgetésével!

A valóságban annyi történt, hogy szerettek volna ők saját dalokat írni, de az istennek sem akart összeállni semmi. Hogy valamit mégis csináljanak, ha már ott vannak a stúdióban, Richards felvetette, hogy játszogassanak el régi bluesokat. Amolyan bemelegítésként. Szó sem volt tehát semmilyen koncepcióról. Ezek még csak nem is blues-feldolgozások. Csak eljátszott blues-dalok. Stúdióresztlik, amelyeknek egy céljuk volt: hátha az együtt zenélés jól hat, aztán beindul az akadozó motor. A blues erre a legalkalmasabb: egyszerű, három akkord, vagy annyi se – azt még a Stones örök autodidakta, örökké kezdő szinten játszó tagjai sem nagyon rontják el.

Merthogy mára ez lett a bluesból tényleg. Ami a hatvanas évek elején elképesztően forradalmi volt, aminek felfedezése, majd szülőföldjére, Amerikába való visszajuttatása meghatározó kultúrtörténeti tényezővé tette a Stonest – az mára ujjgyakorlat bármilyen bandának. Középiskolás fokon. Is. 

Ha tehát történetileg, elméletileg és kulturálisan próbáljuk értelmezni ezt a lemezt, nyugodtan vehetjük úgy: a világ leggazdagabb rockbandája kiállította saját szegénységi bizonyítványát. 

Csakhogy a zene nem elmélet. Hanem kommunikáció. Vagy megpendít valamit, vagy nem. Ha igen, annak eléggé nyilvánvaló jele, ha az ember újra és újra beteszi a lejátszóba. Ezért vártam egy hetet az értékeléssel. Figyeltem magam: vajon eszembe jut-e, hogy meg kellene hallgatni megint a Blue & Lonesome-ot? 

Nos, eszembe jutott. Minden nap. Az elvileg dögunalmas blueslemez újra és újra visszakéredzkedett a lejátszómba. A gyakorlatban tehát: egyáltalán nem unalmas. 

S hogy miért nem? 

A fő okot úgy hívják: Mick Jagger. Ki tudja, miért, de az első számok eljátszása után a főállású ikon és pozőr, a színpadon máig folyton az ifjú, tüzes titánt játszó hidegvérű angol profi tényleg tűzbe jött. Érdekelni kezdte a dolog. Akart bluest énekelni. A stúdiózás második napjára kikeresett még néhány régi dalt, felvették azokat is. A harmadik napon meg még néhányat. Nem játszottak újra sávokat, egyben letolták és kész. Mivel Eric Clapton is épp ott stúdiózott, áthívták két dalra: szóval igazán jó gitárjáték is van azért a lemezen.

Keith Richards egyáltalán nem villog, tisztességgel kísér, ennyi. Gitárilag Ronnie Wood viszi a prímet, a fő riffeket, motívumokat, néhány szólót, de ez a lemez viszont hangszeresként is Jaggeré. Végig harmonikázza az egészet, ráadásul remekül – magad uram, ha jó szólógitáros a bandádban nincsen-jeligére. Az eredmény ugyan hibák sorával, rossz belépésekkel, ritmikai döccenésekkel tűzdelt, mégis nyers, erős és igazi. Valamint: egyedi. Ilyen hangképet senki más nem tud összehozni, csak a Stones. Kell hozzá persze Charlie Watts is, akinek dobjátéka technikailag legendásan értelmezhetetlen, mégis van valamije. Egyéniség. Összetéveszthetetlenül szól. Ez a boogie-dobolás ráadásul kifejezetten jól is áll neki. 

De vissza Jaggerhez, mert mégis miatta működik ez a lemez. Maníroz persze, affektál, eljátssza a Mick Jaggert olykor itt is, de végre örömmel teszi, megfelelési kényszer nélkül, a „csak zenélünk” felszabadultságával. Régen hallhattuk ennyire meggyőzőnek, frissnek. Az All Of Your Love üvöltözései és nyávogásai olyanok, hogy nincs más 73 éves a földön, akinek a szájából ne szólnának parodisztikusan. Az övéből erősek. A Little Rain megdöbbentően tiszta minimalizmusa még mélységet is hoz a lemezre, amelyen egyébként jó arányban kaptak helyet a lassú és a pörgősebb nóták.

Persze Jagger a legjózanabb is az egész bandából. Annyira, hogy nem is akarta kiadni ezeket a dalokat. Aztán a többiek és a kiadó csak meggyőzték. Jól tették. A megváltást nem ez a lemez fogja elhozni, persze. Csak jól szól. És mégis mi más dolga lenne?

It's Only Blues. But I like it.