Egy: meghalt egy véres kezű kommunista diktátor, bizonyos Fidel Castro.

Kettő: a Castro halálát követő nemzetközi nyilatkozatok között akadtak karakán ítélkezések (mint Donald Trumpé); és voltak agyzsibbasztó, felháborító, szenvelgéssel vegyes bazsalygások, mint a liberális poszterfiú kanadai miniszterelnöké, Justin Trudeau-é vagy az elvileg kereszténydemokrata európai bizottsági elnöké, Jean Claude Junckeré. Trudeau a liberalizmus 21. századi reménységeként tényleg leborult a tömeggyilkos Fidel Castro emberi és politikai nagysága előtt, míg Juncker annyit állapított meg: Castro sokak számára hős volt – nem mintha ugyanez mondjuk Hitlerről, Sztálinról vagy Maóról ne lett volna megállapítható.

Castro halála nyomán azonban elgondolkodhatunk egy kicsit a hatalom természetéről is.

*

Ma reggel megértő vagyok: elfogadom azt, hogy az ifjú Castróban és egyes harcostársaiban tényleg volt valami idealizmus, volt egyfajta szándék (választott) hazájuk viszonyainak jobbá tételére. Latin-Amerikáról van szó, már akkor is másfél évszázados hagyománya volt arrafelé a forradalmi világmegváltásnak, amiket persze mindig egy újabb forradalom vagy szimpla katonai puccs követett, azokat pedig egy újabb puccs döntötte meg, és így tovább. Castróék erre a hagyományra, ezekre a tapasztalatokra építettek, a maguk − csakis a maguk − szempontjából sikeresen. Fidel hatalmát senki nem döntötte meg, a hatalomtól félig-meddig visszavonultan, ágyban, párnák között halt meg 90 évesen.

És hát a nyomorult Batista, akinek a rendszerét megdöntötték, tényleg nem szorul az utókor védelmére. Átvitt értelemben és szó szerint is kuplerájt csinált Kubából, ami nagyjából az amerikai titkosszolgálatok és a nemzetközi maffiakörök üdülőtelepévé süllyedt, miközben az addigi demokratikus kereteket egyre durvábban és egyre átlátszóbban, kispályás, pitiáner eszközökkel hágta át Batista. Bukása törvényszerű volt, csak az volt a kérdés, ki dönti őt meg. Első körben nem is Castróék, hanem az USA nagykövete roppantotta meg Batista hatalmát, amikor is pár nappal 1958 vége előtt személyesen közölte a diktátorral, hogy az Egyesült Államok nem tudja őt tovább támogatni. Batistának onnantól már valószínűleg a szánalmas menekülésének tervezése kötötte le az idejét.

A harmadik dolog, amit el lehet ismerni Castróval kapcsolatban, az a politikusi és hadvezéri, vagy legalábbis gerillavezéri tehetsége. A kubai hegyvidékről, pár száz fős fegyveres bandával elindulva a folyamat végére diadalmenetben vonult be Havannába és átvette a hatalmat, alig több mint harmincévesen. Ehhez nem csak bátornak, hanem ravasznak, kitartónak, kíméletlennek, gátlástalannak kellett lennie. Folyamatos élet-halál helyzetben kellett úgy szőnie a szálakat a politikában és a hadviselésben, hogy a végén ő fusson be győztesként Havannába. És az, hogy mindezzel a korabeli, kiélezett világpolitika egyik aktorává lépett elő, nyilván tényleg történelmi figurává teszi őt.

*

Az örök kérdés viszont az, hogy mihez kezd egy tehetséges, határozott, vezéri alkat, ha egyszer az övé lesz a hatalom? Mihez kezd azzal a kihívással, ami a közhelyes bölcsesség szerint úgy hangzik: a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolút korrumpál?

A hatalom a legdurvább drogok egyike: ölhet, butíthat, nyomorba dönthet. Van, aki öl és ölet, akár tömegeket is a hatalom kedvéért. A hatalom, ha biztossá válik, kikezdi a legtehetségesebb és legtisztességesebb politikusok elméjét is. Az illető azt hiszi, mindent megtehet; azt hiszi, örökre nála van a bölcsek köve; azt hiszi, mindig, minden helyzetben ő és csakis ő tudja a legjobb megoldást; és persze éppen ezért előbb vagy utóbb elkezdi magát bólogatójánosokkal körülvenni; s végül felüti a fejét a hatalom legrosszabb mellékhatása, a paranoia. S a hatalom egy egész nemzetet is nyomorba dönthet, ha a hatalom birtokosa saját igazának biztos tudatában, gőgjében, reflektálatlanul megy a saját feje után egy megváltozó világban; mígnem hatalmi rendszere egy stagnáló, majd lemaradó, hanyatló, nyomorba dőlő országot hagy maga után. Az abszolút hatalom szellemileg és materiálisan is abszolút korrumpál, ilyen az ember és ilyen a hatalom természete.

Fidel Castro, bár már győzelme pillanatában sem volt bűntelen, lehetett volna hazája felszabadítója, egy olyan Comandante, aki egy romlott és bukott rendszert kemény kézzel felszámol, de aztán utat nyit a szabadság, a választás lehetősége felé. Önmagát, saját természetét legyőzve lehetett volna végül a történelem igazi győztese.

De nem így történt.

*

Castrónak esze ágában sem volt megszerzett hatalmát másokkal megosztania. A legkeményebb terrorral szilárdította meg az uralmát, aztán különböző eszközökkel megszabadult eredeti harcostársaitól is. Bár eredetileg nem nevezte magát kommunistának, a Szovjetunió és a kommunista világrend csatlósa, előretolt helyőrsége lett Kuba, a jóképű Fidel pedig a kommunizmus poszterfiúja lett évtizedekig. Ebből is eredeztethető az a perverz nosztalgia, amit most sokan éreznek és kinyilvánítanak Fidel halála után.

A forradalmi napok után Kubából egy egyszerű kommunista diktatúra lett a demokrácia teljes felszámolásával, pártállammal, tervgazdálkodással, hiánygazdasággal, osztályharccal, s végül általános elszegényedéssel. Egy csodálatos adottságú országból Fidel Castro uralma alatt Amerika sereghajtója lett, földrajzilag egy lépésre a 20. századot és a hidegháborút megnyerő Egyesült Államoktól. Castro az európai rendszerváltásokat és a világkommunizmus összeomlását sem használta arra, hogy rendszerével hozzáigazodjon a megváltozott világhoz. Amíg élt, és ugye elég sokáig élt, foggal-körömmel ragaszkodott a megszerzett hatalomhoz, s a kiépített, merev hatalmi rendszeréhez.

Castro rendszere törvényszerűen meg fog bukni. Igazából évtizedekkel ezelőtt meg is bukott, szomorú zárványa maradt csak a 20. század közepének, ahol a legérdekesebb látnivalók a Batista korszakából ott felejtett öreg, böszme autók.

Sok mércével lehet mérni lehet egy politikus tevékenységét, pályafutásának mérlegét. Az egyik legfontosabb talán így hangzik: szabadabb országot, nemzetet, közösséget hagy-e utódaira, mint amilyet ő maga kapott örökül? Castróról ez egyáltalán nem mondható el.

Reagan bölcs mondása szerint a szabadság mindig egy nemzedékre van a kihalástól. Castro nemzedéke nem több szabadságot, hanem a maradék szabadság felszámolását hozta el Kuba népének.

Fidel Castro történelmi figura − de egy olyan figura, aki tragikus példája annak, hogyan lesz egy tehetséges, tettrekész fiatal politikusból a hatalom nevű drog függője, sokat szenvedett hazájának újabb brutális diktátora, a szabadság sírásója.