Mikor is láttuk utoljára Gordon Zsigmondot, Kondor Vilmos fiktív újságíróját, akinek életén keresztül végigkövethettük a huszadik század közepének zavaros évtizedeit? Ha jól emlékszem, 1956 őszén, a forradalom közepén, ahogy elindult, hogy elintézzen még valamit… És mikor láttuk először? Az bizony még hátravan. Kondor Vilmos a Szent Korona-sorozat két kalandregénye és a tavalyi kortárs krimije után ugyanis visszatért a hírnevét megalapozó Bűnös Budapest-ciklushoz, ezen belül pedig a fiatal Gordon Zsigmondhoz, hogy elmeséljen egy újabb bűnös történetet a két háború közötti Budapestről.

1930-ban járunk, Gordon éppen hazatért Amerikából, ahol tíz évet élt apjával, aki időközben elhalálozott. A tengerentúlon sokat tapasztalt újságírónak azonban Pesten mindent újra kell kezdenie: Az Estnél tudósító, de csak lótifuti ügyeket kap. Például egy megkéselt férfi ügyét a Tabánban. Gordon rendes utánamegy a sztorinak, és hamarosan felfedezi, hogy egy világhírű amerikai svindler tevékenykedik a magyar fővárosban. Egyértelműen be kell épülnie ahhoz, hogy felderítse a férfi halálát és kiderítse, mire készül a külföldi csaló a városban.

Nem mondom, hogy nem volt élvezetes az, amit Kondor az utolsó Gordon-regény óta csinált. Ami biztos, hogy A bűntől keletre kifejezetten jó volt, a két Szent Korona-sztorit viszont nem éreztem annyira ütősnek és összeszedettnek, és ezen az sem segített, hogy nem krimik, hanem kalandregények voltak. Pedig világos, hogy ez az igazi terepe a szerzőnek: a harmincas-negyvenes évek pezsgő Budapestje a gyilkosokkal, csalókkal, kávéházakkal, nyomornegyedekkel, színésznőkkel és szórakozóhelyekkel, ahol minden teremben cigarettafüst terjeng, a kávé tökéletes, Tarján Vilmos pedig a New York bejáratában feszít. Gordon meg az igazságot keresi.

Főhősünk érezhetően fiatalabb, tapasztalatlanabb, robbanékonyabb figura, mint amilyennek megismertük, aki örömmel merül el újra a magyar főváros buja gyönyöreiben. Az előzménykötetben feltűnik néhány már ismert figura, mint Gordon lekvárbefőzésben jeleskedő nagyapja, Mór, vagy Gellért Vladimir rendőrnyomozó; de olyan új, Kondorhoz méltóan remek mellékszereplőkkel is gazdagodik a kánon, mint a sajtófotós Porges, vagy a tabáni „idegenvezető” srác, Buzogány.

Mindeközben Kondor ismét bizonyítja, hogy ától cettig ismeri a korabeli Budapest minden rezdülését, és azt is, hogy elképesztően kiterjedt a tudása a korabeli bűnügyi gyakorlatot tekintve. Ami pedig még ennél is jobb, hogy ezt ha lehet, még látványosabban, még biztosabb kézzel tárja az olvasók elé, mint tette azt a Budapest noirban 2008-ban. A hasonlatok ülnek, a szleng szórakoztató, a ritmus pedig inkább egy vén róka jutalomjátékára emlékeztet, de nincs időnk unatkozni. Az egyetlen bánatom, hogy ebben a kötetben lemaradt a könyv végi jegyzet, amelyben a szerző eddig mindig mesélt az adott könyvben megjelenő személyekről és bűnesetekről.

A Szélhámos Budapest tehát méltó toldás a Bűnös Budapest-ciklushoz, amit érdemes kézbe venni. Hamarosan pedig ugye a mozivásznon is izgulhatunk Gordon Zsigmondért.

***

Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest

Libri, 2016