Vendégszerzőnk, Bencsik Gábor írása
Az olimpia: drámák, katarzisok sorozata. Összetör, felemel, megnevettet, megríkat – életsűrítmény a képernyőn át.
Olykor segít megérteni is dolgokat. Például azt, hogy a rendkívül sportteljesítményhez (minden teljesítményhez?) a született tehetségen és a rengeteg, okos és hasznos munkán kívül még valami kell: az úgynevezett kivett idő, a klasszikus kairosz, a vagyok, de nem jövök sehonnan, nem tartok sehová állapota.
A sportolónak képessé kell válnia arra, hogy már-már tökéletesen kiemelje magát az előzmények és a következmények befolyásából, átlépjen a múltat és jövőt magában foglaló idő, a kronosz dimenziójából a kivett időbe, és kizárólag a következő tusra, a következő karcsapásra, a következő dobásra, a következő ütésre koncentráljon.
Hiszen az előzmények és a következmények elvonják a figyelmet, ránehezülnek a sportolóra, és századmásodperceket, millimétereket vesznek el tőle. Az pedig elég a vereséghez.
Szász Emese az utolsó tusig megmaradt a kivett időben, Hosszú Katinka többször is képes volt erre, Imre Gézának egyetlen tus idején, a legeslegvégén ez a bravúr nem sikerült.
Az élmény mégis, talán éppen ezért felejthetetlen.
Ennél szerethetőbb, emberibb vereséget ritkán lát az ember.
