Tegyük fel, hogy néhány évtizeddel ezelőtt önnek adták volna a feladatot: valamilyen közös, nemzetek feletti identitás révén egyesítsen félmilliárd európai polgárt! Az „elavult” nemzeti hűségek helyett formáljon új, közös európai azonosságtudatot! A cél adott volt: a béke garantálása, azaz az új európai háború esélyének végérvényes megszüntetése. Hogyan fogott volna hozzá?

Lehet, hogy megvizsgálná: mi az, ami az európaiakban valójában, ténylegesen közös. Közös bennük például a kulturális, történelmi, vallási, felfogásbeli örökség, a görög-római, zsidó-keresztény hagyomány. (Amelynek része volt a felvilágosodás is.) Közös ezen kívül bennük az az alapvető biológiai tény, hogy Winnetou szavával élve: ők a sápadtarcúak. Századokon át fehér ember alatt európai embert volt szokás érteni − és fordítva. Egészen egyszerűen ezek a tények: az közös bennünk, hogy az európaiak a fehér keresztények, illetve azok leszármazottai. Ez az európaiak valós biológiai és történelmi öröksége. Mi más?

Az alapvető probléma ott van, hogy ha tényleg azon a − valóban valóságos − alapon próbált volna meg valaki egyesíteni félmilliárd európait, hogy ők a fehér keresztények, Adolf szellemének a röhögésétől zengett volna odalent a pokol. Poénnak jó, bár kissé erős volna, hogy az EU alapja − ha reálisan állnának hozzá − körülbelül ugyanaz lehetett volna, mint egy nemzetközi skinheadtalálkozóé, de hamar belátható, hogy ez nemigen volt a vállalható opciók között.

És valószínűleg az újabb világháború elkerülésének sem az lett volna a leghatékonyabbnak tűnő módja, hogy félmilliárd fehér keresztény menetel szorosra zárt sorokkal a jó ég tudja, hova.

Az egyesítést a tényekre alapozni tehát halva született ötlet lett volna − minden embercsoport identitásának alapja történelmi és biológiai örökségében rejlik, de ezen az alapon nem lehet, nem lehetett európai egységet létrehozni 1945 után. Azaz: az új európai identitást nem lehetett a valóság talaján létrehozni, a valóban létező közös vonások alapján megteremteni.

Minden bizonnyal ezért alapozták hát fikcióra.

Kitalálták, hogy a közös európai identitás alapjai az emberi jogok és a tolerancia. Ezzel csak egyetlen probléma volt és van: ennek a történelmi gyökere körülbelül nulla. Soha a büdös életben nem definiálták magukat az európaiak úgy, hogy ők a tolerancia és az emberi jogok szellemében egyesült népek kontinense. Gondoljon mindenki akár csak a saját nagyszüleire, körülbelül mekkora szerepe volt e kettőnek az identitásukban? Talán hittek valami olyasmiben, hogy az európaiak alapvetően humánusabbak, mint például az orosz katonák, akiktől okkal félt a negyvenes évek népe. De ezt sokkal inkább voltak hajlamosak a műveltségnek, a civilizáltságnak, a törvényességnek vagy a kereszténységnek betudni, mintsem az emberi jogoknak és a toleranciának.

Volt, tényleg volt egy szűk humanista értelmiségi kör, de Stefan Zweig teljes kétségbeesésében elkövetett öngyilkosságán lemérhető, hogy mekkora sikerrel formálták az európai tömegek felfogását.

A tolerancia és emberi jogok értékeire alapított európai egység tehát egyszerű humbug, avagy a legjobb esetben: vágyálom. A félmilliárd európaiból vajon mennyien gondolják azt, hogy tényleg ez az európaiság közös alapja, és hogy ez sokkal jobban összeköt minket a többi európaival, mint amennyire saját népünkkel köt össze az anyanyelv, az identitás, a kultúra, vagy a történelem, a saját közös hagyományaink.

Azon nyilvánvaló kisebbségnek, akik mégis így gondolkodnak, egy jelentős része pontosan olyan karrierre pályázik, ahol kötelező efféléket mondani, a többi csak szajkózza a belé vésett szólamokat. Ennél még akkor is többre mennénk, ha a Milka csoki lenne a közös európai identitás alapja. Azt legalább a gyerekek félig-meddig komolyan vennék. A tolerancia és az emberi jogok, mint legfőbb identitásképző tételek vallása viszont nemigen terjed túl az egyetemek falain.

Vagyis: közös európai identitás nincs. Ami volt, azt sikerült szétverni: a kereszténységet, az öt nyelven beszélő arisztokraták kontinentális hálózatát, a komolyan vett polgári műveltséget, a népeket egyesíteni képes uralkodóházakat. Ezeknek már mind harangoztak.

A közös identitás két világháborúban égett el, azóta körülbelül az köt össze minket, hogy mind amerikai félgyarmat vagyunk, MTV-n, hollywoodi filmeken nőttünk fel. Ha őszinték akarnánk lenni, James Hetfield kaliforniai házát tiszteletbeli EU területté kellene nyilvánítanunk − mert akkor fogja leghamarabb megtalálni a közös hangot egy harmincas svéd, görög és magyar férfi, ha alkoholközi állapotban eléneklik az Enter Sandmant. Valamiféle közös, modern, nyugati, nyugatias kultúra, életérzés tényleg létezik, de az nem európai, hanem annyira amerikai, mint a Jack Daniels és a Batman. Ami ma közös bennünk, azt leginkább Amerika adta kölcsön határozatlan időre.

Hiteles európai identitás híján Európa népei úsznak az árral, azaz passzívan vagy passzív-agresszívan belemennek az EU-projektbe egészen addig, amíg nem érzik úgy, hogy ez többé nem áll érdekükben. Jelen pillanatban az európaiság nagyjából egy elitista fikció. Nem sokkal több ennél. Amikor az európaiak úgy érzik, elég volt az Unióból, akkor visszaváltoznak azokká a britekké, hollandokká, franciákká, magyarokká. Akik valójában mindig is voltak.