Elöljáróban leszögezném Szilvay Gergely kollégának a tárgyi tudás védelmében írt posztjához, hogy a közös minimum: valóban szükség van tárgyi tudásra is, és napjaink kreativitás- és kompetenciafejlesztés-lázában nem lenne jó kiönteni a gyereket is a fürdővízzel. Azonban nagyon sok múlik az arányokon, és ezért ijesztő, hogy az oktatási rendszer kezd visszacsúszni a rendszerváltás előtti központosított állapotba.

A csillagképeket alkotó csillagoknak valójában semmi közük egymáshoz, fényévekre vannak egymástól és különböző távolságra a Földtől. Az emberi képzelet szervezte őket például Kis-és Nagygöncöllé és tette őket a tájékozódás sarokpontjává. De amíg mi, magyarok szekeret látunk a hét csillagban, a világ nagyobb része medvét.

A történelmi évszámok vagy épp az irodalmi művek is különböző konstellációk szerint rendezhetők és értelmezhetők. Más „csillagképeket” alkotott a rendelkezésre álló irodalmi művekből a szerző és keletkezéstörténet felől közelítő pozitivizmus, mint a kizárólag a műre fókuszáló formalizmus és strukturalizmus, vagy a befogadóközpontú irodalomértelmezés. De amíg van értelme tudni a Nagymedvét alkotó egyes csillagok anyagát, Földtől való távolságát, korát, stb., addig összefüggések nélküli adathalmazként ismerni az évszámokat vagy verscímeket és toposzokat felesleges tudás.

*

Igen, volt korszak, amikor a gimnáziumokban ógörögöt és latint is tanultak, mert a műveltség része volt, és a gimnáziumi tudás volt a belépő egy társadalmi rétegbe való bejutáshoz − attól függetlenül, hogy hasznos volt-e ez a tudás vagy sem. De most nem ezt a korszakot éljük. 

Pusztán egy adathalmaz ismerete nem jelent tájékozottságot. Az információ hatalom – de csak akkor, ha tudjuk, hogyan sorolhatjuk be és hogyan használhatjuk fel a birtokunkba került információkat. Arról nem is beszélve, hogy a kutatások szerint az a tudás marad meg hosszú távon, amit valamihez kapcsolni tudunk, amit rendszerbe ágyazva raktározunk el.

Miért tanuljuk az évszámokat, ha érettségi után sok-sok évvel sem tudjuk megkülönböztetni a diktatúrát a demokráciától? Mi értelme tudni, hogy x. y. költő hol végezte a tanulmányait, ha később egy kalap alá vesszük Oravecz Nórát Oravecz Imrével? És érdemes lenne-e tudni az összes rendhagyó igét, ha az ötös érettségi ellenére nem tudnánk egy külföldit útbaigazítani Budapesten?

Ha a tárgyi tudás feldolgozása, megértése, tudásrendszerbe szervezése elmarad, akkor az eredmény nem tudás, hanem csupán csak pár ötös dolgozat és ötös érettségi. És erre kellene az idő − kevesebb tananyag több órára leosztva − és a tanterv rugalmassága, hogy a belsővé tétel és rendszerbe szervezés megtörténhessen az osztályra szabva. Legyen idő kérdéseket feltenni, esetleg megkérdőjelezni a mainstream értelmezést, megtalálni, hogy mi köze az adott műnek az életünkhöz, véleményt alkotni, vitázni, akár át- és továbbírni az adott művet.

És igen, ezen múlik, hogy valaki csak fogyasztani fogja-e mások gondolatait feldolgozatlanul, vagy mögé néz és rákérdez, esetleg kritizál. Itt dől el, hogy bólogatójánosokat nevelünk, akik magolnak és visszaböfögnek a dolgozatnál, vagy a tárgyi tudás mellett az összefüggéseket is átlátják. Persze a saját gondolatok nem fognak rögtön záporozni a diákoktól, hiszen általános iskolától fogva úgy lettek szoktatva, hogy a tanár elmondja, ők pedig megtanulják. Az átállás időbe telik, de érdemes bíbelődni az elején a hosszú csöndekkel, bugyutácska válaszokkal, mert a kamaszoknak nem egy hetük, hanem négy évük van a fejlődésre, méghozzá mentális teljesítőképességük csúcsán. 

Ráadásul az irodalom és a történelem is konstrukció, tehát pusztán a tárgyi tudás e téren nem sokat ér. Hiába próbálunk úgy tenni, mintha kőbevésett dolgokat tanítanánk verselemzés örve alatt, vagy hogy le lehet adni a második világháborút egy osztálynak világnézetileg teljesen semlegesen.

*

Mindezek ellenére − vagyis mellett − a memória fejlesztése valóban elengedhetetlen, ahogy az is, hogy valamennyi alap tárgyi tudással rendelkezzünk. Enélkül kiszolgáltatottakká válnánk. S a nyelvtanulás sem megy drillezés nélkül, muszáj gyakorolni a nyelvtani formákat, muszáj bemagolni a rendhagyó igéket, stb. Viszont óvatosan bánnék az olyan meglátásokkal, amely szerint a redundáns infókat a fejünkön kívül is felesleges tárolni. Ami ma felesleges, arra holnap talán szükségünk lehet. S hogy miért tanítsuk olyan technikai rendszerek kezelését a gyerekeknek, amik holnapra már elavulnak? Azért, mert aki egy technikai rendszert (pl. Word) már megtanult kezelni, annak könnyebb a következőre átállni, mint egy teljesen újat megtanulni annak, aki azelőtt semelyiket sem ismerte (idegen nyelveknél ugyanez a helyzet).

A művészeti képzésekre jelentkezők és egyéb „főállású kreatívak” „túltengése” egy dolog – habár az is megér egy vitát, hogy mekkora művészmennyiség „normális”, „jó” egy országban, és mit mutat a túljelentkezés valamiből. Azonban csak a töredékből lesz hivatásos művész. A középiskolába járók jelentős hányadának a gimnázium az utolsó lehetőség, hogy kapcsolatot alakítsanak ki a művészetekkel.

Az irodalomnál maradva: ha az irodalom nem közügy, nem rólunk szól, nem az életünket segít jobban megérteni, hanem csak egy adathalmaz, amit mindenkinek a torkán le kell nyomni, mert ez a szokás, az apám torkán is ezt nyomták le, meg a dédapámén is, akkor nincs értelme tanítani. Akkor felesleges időkidobás, inkább tanítsuk meg helyette az adózási rendszert meg a KRESZ-t, mert azok sokkal hasznosabbak. Ha viszont mindenkinek köze van hozzá, akkor miért azt tanítjuk, ami a szakértők szerint, a szakértőknek fontos, akik egész életükben ezzel foglalkoznak. Ha idegen országba utazunk, akkor is a legérdekesebb és általunk érthető dolgokat mutatják meg, nem az ország szakpolitikájával traktálnak rögtön.

Nem a csillagainkban a hiba, de az arányok finomhangolása nagyon ráférne a jelenlegi oktatási rendszerre.