Elavult a magyar iskolarendszer, mivel az átadott elméleti, tárgyi tudás nem sokat ér a netes keresők korában; inkább a gyakorlati tudásra és a kreativitás fejlesztésére kellene helyezni a hangsúlyt − hangzik el rendszeresen a kormányzati oktatási reform kapcsán újra és újra a kritikusok részéről A lesújtóbb vélekedések ráadásul attól tartanak, hogy az egységesített, központosított oktatási rendszer azt célozza: ne gondolkodó állampolgárok, hanem hajbókoló alattvalók kerüljenek ki az iskolából.
Hogy sok a tananyag a poroszos magyar oktatási rendszerben, az legalább két, ha nem három évtizedes kritika. Nem is alap nélküli: ki emlékszik olyanra, hogy a huszadik század második feléig sikerült volna eljutni az irodalom és a történelem tananyagban negyedik végére? Némi csökkentés szinte mindenki igénye, diáké, szülőé, tanáré is egyben – csak persze a szaktanárok nehezen szánják rá magukat arra, hogy a saját tárgyukat megkurtítsák.
Ugyanakkor ha a kicsit kevesebb tananyag több lenne is, megtanulandó elméleti és tárgyi tudásra mindenképp szükség van. A készségfejlesztésnek, tehetséggondozásnak, a kreativitás kibontakoztatásának nem lenne alapja tárgyi tudás nélkül. És persze a keresőket sem tudnánk normálisan használni.
*
A magyar oktatási rendszernek például a franciához képest bőséges tárgyi anyaga előnyként is értelmezhető: a magyar diákok ugyanis így tájékozottabbak lehetnek a kultúrában, a világban, mint francia társaik. A lényeg nem az, hogy megjegyezzünk minden olyan évszámot, amit le kellett írni egy röpdolgozatban. Az évszámok azonban strukturálják a történelmet, néhány fontosat illik megjegyezni egy életre is, a többi közül pedig sok a passzív tudás része lesz.
Teljesen fals tehát az a megállapítás, hogy a történelemnek nézzen utána a keresőben, aki akar; meg olvasson mindenki magától történelemkönyveket. Hogy magabiztosan tudjunk utánanézni bárminek is, ahhoz először kell, hogy legyen egy alaptudásunk, s hogy többé-kevésbé átlássuk az adott területet. Ehhez nem elég a kereső meg a Wikipédia, ehhez kell egy személy, aki tekintélyénél fogva képes erre. Ő a tanár.
Ettől még a tanárnak megvan a mozgástere, hogy kevésbé érdekes dolgokat gyorsabban leadjon, szerinte érdekesebb problémák felett pedig elidőzzön. Gyakori felvetés, hogy felesleges írói életrajzokat tanítani irodalomból, s inkább a művekre kellene koncentrálni. Szerintem azonban az irodalomnak része az is, hogy életünkben legalább egyszer, az iskolában képet kapunk a művelőiről is. Jó megoldásnak tűnt számomra egy óbudai középiskola irodalomtanárának gyakorlata, aki az életrajzok elolvasását feladta házi feladatnak, az órán pedig már csak a művekkel foglalkozott. Bár az az iskola jó nevű intézmény, ahol mindez el is várható a diákoktól. Máshol nehezebb dolga van a tanárnak.
A tárgyi tudás tehát a világban való tájékozódásunkat segíti, a memoriter pedig többek közt fejleszti a memóriát. Attól óvnék mindenkit, hogy amellett kardoskodjon: memóriára sincs már szükség annyira, mivel a tudásunkat kiszervezhetjük a winchestereinkre. Részben ez igaz, de azért örülnék, ha a winchestereink meg az internet megmaradnának a hatalmunk alatt, és nem lennénk nélkülük béna kacsák. Szép-szép, amikor a túlterhelt agyú Piton a Harry Potterben külön kőedényben tárolja nyúlós anyagú emlékeit, amit azonban lehet, talán tartsunk bent koponyánk közében. Információval túlterhelt korszakunkban vonzó lehet a kiszervezett memória ötlete, de ami redundáns infó, azt nem csak az elménkben, hanem a virtuális felhőben is kár tárolni.
*
A készség- és kreativitásfejlesztés jelszavának egyik fő érve az, hogy gyorsan változó korunkban inkább erre van szükség. Na de ha a korunk gyorsan változik, akkor miért is kell jövőre elavuló technikákra megtanítani gyermekeinket? Nincs minden úgy jól, ahogy van, de azért sok generációnak sikerül alkalmazkodnia a változásokhoz úgy, hogy a poroszos iskolába járt annak idején.
Egy neveléslélektani egyetemi tankönyv szerint: „a neveléssel-oktatással foglalkozó intézmények feladata, hogy évek,évtizedek múlva bekövetkező helyzetekre készítsenek fel. Kérdés, melyik célravezetőbb módszer: a „napi boldoguláshoz szükséges” ismeretanyag közvetítése vagy a tartós tudományos ismeretek átadása?” Tekintve, hogy „a pragmatikus ismeretek a technika mai állapotát ismerve már holnap sem lesznek használhatóak”.
Azt sem látom igaznak, hogy tudatlan, kreativitás nélküli alattvalók kerülnének majd ki a mostani, amúgy ezer sebből vérző oktatási reform kapcsán az iskolából. A helyzet az, hogy a feljebbvalók és a korszellem is azt várja el a tanároktól, hogy a diákok kreativitására helyezzék a hangsúlyt és azt próbálják fejleszteni. Ezzel ők próbálkoznak is, ugyanis még a mostani oktatási szisztémában is elég tág lehetőségek vannak erre. Oktatási tanácsadóim (tanár ismerőseim) szerint azonban ha meggebbednek sem találnak igazán kreatív diákot: jó, ha osztályonként van egy. Hiába próbál kihúzni elkeseredetten „önálló véleményt” az irodalomtanár a diákokból, ritkán fog ilyesmivel találkozni, ahhoz ugyanis erőfeszítéseket kell tenni.
Ugyanis a mai gyermekek készen kapnak mindent, a játékaik nem épp a kreativitást fejlesztik. Téves tehát az elképzelés, hogy kreativitástól szétrobbanó diákok rohangálnak az iskolafolyosón, csak a csúnya intézménye elfojtja a kreativitásukat. A kreativitás láthatóan úgyis felszínre tör: nem mondhatni, hogy az iskolából kikerülő diákok később életképtelen zombikká válnának. Túljelentkezés van a Műegyetemre, rengeteg az írópalánta, virágzik a színházi kultúra és a film, bárki indíthat start-up céget, és még sorolhatnám. A sokat hivatkozott finnek pedig most jöttek rá, hogy túlságosan a kreativitásra helyezték a hangsúlyt és elhanyagolták a tárgyi tudást.
Teljesen fals az a felfogás, ami úgy véli, az igazán jó és diákközpontú oktatásban a gyermekek erőfeszítések nélkül, vidáman, teljesen önként és lelkesedésből fognak tanulni. A tanulás mindig erőfeszítés, hol könnyebb, hol nehezebb, van ami érdekel minket, van ami nem. Van, ami beleszáll az agyunkba, van, amit alig bírunk beletuszkolni. Az erőfeszítés (és az ezt elősegítő kisebb-nagyobb kényszerítés) igenis kell a diákoknak, ráadásul az elvégzett munka öröme, büszkesége járulhat hozzá. Nem életre való gyerek az, akit sosem kell tanulásra kényszeríteni; olyan tökéletes diák pedig nincs, aki mindent könnyedén és önként elsajátít. A tanulás küzdelem is, és ezt sosem fogjuk kiküszöbölni.
Végezetül még egy idézet Vajda Zsuzsanna és Kósa Éva Neveléslélektanából: „A polgári demokrácia lényegéhez tartozik a közoktatás, amelynek célja nem az, hogy a »mindennapi boldoguláshoz« szükséges praktikus ismereteket közvetítse a gyerekeknek – erre sokkal alkalmasabb a család és a helyi közösség. Az iskola célja, hogy az egyetemes tudás világához vezető ösvényt mutassa meg, elősegítve, hogy a felnevelkedő fiatalok megértsék a természet és a társadalom jelenségeit. Az elmúlt évszázad során a tankötelezettség következtében a lakosság növekvő hányada tett szert arra a műveltségre és tudásra, amellyel korábban egy jóval szűkebb elit rendelkezett. A »gyakorlati ismeretekre« tanítás a történelemben mindig a tömegek, a hétköznapi emberek kultúrából és politikából való kirekesztésének politikailag korrekt elnevezése volt, és ez ma sincs másként. (…) Az állami oktatás okozta terhelést mindenáron csökkenteni igyekvő oktatáspolitika a közoktatás alapvetően homogenizáló, felzárkóztató céljaival szemben ma jóval inkább a polarizációt segíti elő.”
